Miért kellenek a királylányok és királyfik?

Az elmesélt családi narratívák erőt adnak a gyermekeknek, de fontos lenne, hogy ezeknek a történeteknek az átadásakor ne hagyjuk ki a család „feketebárányait” sem – vallja Kádár Annamária meseterapeuta, pszichológus, aki a budapesti K11 Művészeti és Kulturális Központban tartott előadást arról, miért fontos a rendszeres mesélés.

alt


A mese a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt gyógyítja – de vajon hogyan lehetünk saját életünk mesehősei? Ezt járta körül Kádár Annamária, aki közel 20 éve foglalkozik mesével, történetmeséléssel. Előadása elején egy 2001-es kutatást idézett fel, melyben Marshall Duke pszichológus és kollégája, Robin Fivush 50 amerikai kisgyerekes családot kerestek fel. A kutatópáros arra volt kíváncsi, hogy akik jobban ismerik családjaik történetét, azok vajon jobban teljesítenek-e. Húsz kérdést tettek fel a gyermekeknek, például hogy tudják-e, hol ismerkedtek meg a szülei, mi volt a foglalkozása nagyszüleiknek, vagy hogy miért éppen azt a keresztnevet kapta szüleitől.

Kiderült, hogy jóval nagyobb az önbecsülése azoknak a gyerekeknek, akik több, a családjuk élettörténetével kapcsolatos kérdésre tudtak felelni. A kutatás folytatásának szomorú apropóját adta a 2001. szeptemberi 11-ei terrortámadás, ezt követően Duke és Fivush visszamentek ugyanezekhez a családokhoz, hogy megnézzék, hogyan regenerálódtak a gyerekek ez után a hatalmas érzelmi megrázkódtatás után. A tesztet ugyanúgy elvégeztették a gyermekekkel, s kiderült, hogy aki több kérdésre tudott felelni, annak rugalmas az alkalmazkodóképessége, azaz hogy krízishelyzetben, stresszhelyzetben (mint amilyen a merénylet is volt) jobban tud helyt állni. 

Mesemondás az autóban, a buszra várva

A családok esetében három – leegyszerűsítő – narratívát lehet megkülönböztetni: az emelkedőt (például: „nem volt semmink, de miután sokat dolgoztunk/megnyertük a lottót stb. mindenünk meglett”), az ereszkedőt („mindenünk megvolt, de jött a háború, és elvesztettünk mindent”), valamint a változót, oszcillálót. Kádár Annamária szerint az lenne az egészséges, hogy egy élettörténetet e harmadik narratíva szerint ismertessük meg: a fekete bárányokat nem szabad kiradírozni a családból, ezeket a történeteket így kell átadni, természetesen a gyermek életkori sajátosságának megfelelően. Azzal tesszük ugyanis a legrosszabbat, ha egy negatív életeseményt elfojtunk, s ha úgy gondoljuk, hogy ezáltal óvjuk, megkíméljük csemeténket. Fontos, hogy a gyászélményt, a veszteségélmény is mesélhetővé tegyük, sőt, legyen története annak is, aki már azelőtt elhunyt, hogy a gyerekünk megszületett.

A meseterapeuta arra bátorítja a szülőket, hogy vezessenek babanaplót, s később is akár minden hónap végén írják le egy-másfél oldalban élményeiket, a rosszakat ugyanúgy, mint a jókat, hiszen nincs annál nagyobb kincs, ha valaki dokumentálta a történetünket – a legjobb, ha ezt nem a számítógépen tesszük, mivel érzelmi értéke van, ha kézzel, tollal írunk. Na de hogyan építsük fel a történetünket? Lassan, hömpölyögve, nem rázúdítva mindent csemeténkre. Mesélni pedig utazás közben, kocsiban ülve, vagy akár a buszra várva is lehet, nem csak este – vallja Kádár Annamária. Például ha elhaladunk egykori iskolánk előtt, felidézhetünk gyerekkori történeteket, mondjuk egy csínytevést. Gyerekként ezek egyfajta beavatási szertartásnak tűnnek, egy olyan eseménynek, amikor a kisebbek megismerik a felnőttek „titkait”. 

Hősök és feketebárányok

Nagy probléma, ha a gyerek csak tizenévesen tud meg valamit, például egy veszteségélményt. Ha viszont a gyerekkel „együtt nő” a történet, sokkal könnyebb lesz neki. A szakember több ízben is hangsúlyozta, hogy a veszteségeknek is van nyeresége, ha felismerjük, hogy mit tanultunk belőle, ennek kulcsa, hogy a történetet át kell keretezni, és már az első pillanattól el kell mesélni – úgy, ahogy történtek, hogy életszerűek legyenek. Ezzel pedig meg is válaszolta az előadás elején feltett kérdést, miszerint csak úgy lehetünk saját élettörténetünk mesehőse, ha a családi mítoszokban a „hősök” mellett ott vannak a „feketebárányok”, „a királyfi mellett a sárkány” is. Az ugyanis már nem mese, ahol ki van lúgozva a negatív szereplő, a konfliktus. Ha gyermekünk megismeri családunk történetét, erős lesz benne az ún. intergenerációs én, az a tudat, hogy nem csak én vagyok, hanem egy nagyobb közösséghez tartozom.

Még egy nagyon fontos a szempont az idő: a meseolvasásra napi 50 percet-1 órát kell – nem szánni, hanem – szentelni az életünkből. A mese felépítésére nincs szigorú szabály, de fontos az arányosság, így legyen benne életmese, családmese és kortárs mese is. Fontos továbbá a rendszeresség, meg kell teremteni a mesélés rítusát, az esti mese szertartása nagy erős kapocs szülő és gyerek között. Kádár Annamária arra is felhívta a figyelmet, hogy sok szülő abbahagyja mesélést, amikor gyermeke 2. osztályos lesz, holott mesélni a serdülőkorúnak is lehet – persze nem Hamupipőkét, hanem olyan történeteket, amelyben a népmesei elemek ugyanúgy jelen vannak. Az lenne az üdvös, ha az apukák is mesélnének, hiszen ők abban jók, hogy egész történetfolyamokat tudnak kitalálni, majd arra bátorította őket, hogy írják le ezeket a történeteket. 

A gyerek megérzi, ha nem tudjuk átélni és nem vagyunk ott a mesében, ennek kapcsán pedig Kádár Annamária egy mítosszal is igyekezett leszámolni: szerinte ha egy mesét mi, felnőttek nem kedvelünk, akkor inkább ne meséljük el. A karácsonyi ünnepekhez közeledve arra a problémára mutatott rá, hogy a gyermekek számára túl sok a belső képalkotást gátoló külső kép, tárgy, a fa alá kerülő ajándék, ezért inkább azt tanácsolta, hogy bizonyos életkor felett ajándékozzunk élményt egymásnak. S hogy ez miért fontos, az eddigiekből könnyen kitalálható: a közös élmény később mesélhetővé válik.