Mikulás – újratöltve

A mai mindkét mese megtörtént eseményeken alapul. A felnőtteknek szólóhoz választott kopogós stílus ne zavarjon meg senkit, ahogy a nap mint nap használt szavaink, az egy-, egység, egyetemesség, sőt, az ezekkel rokon „egész” szavunk rejtelmes közössége se álljon senki útjába.

alt


A nagyapa meg a Mikulás

Nagyon régen esett meg, olyan régen, hogy még a nagyapám is gyerek volt akkor. Történt egyszer, hogy Miklós napja közelgett éppen. A nagyapám, aki mint mondottam, akkorka volt, mint egy fél cseresznyemag, nagyon várta már a Mikulást. Megfogadta, hogy lesz, ami lesz, ő bizony egész éjszaka le nem fogja hunyni a szemét, és meglesi, amikor a Mikulás megérkezik.

Kipucolta hát a kiscsizmáját, és az ablak közébe tette, annak rendje és módja szerint. Majd úgy csinált, mint aki aludni tér. Be is bújt az ágyba, a jó meleg dunyha alá, és úgy tett, mintha elaludt volna. De még ha akarta volna, akkor sem jött volna álom a szemére, annyira izgult.

Késő éjjelre járt már az idő, de ő még fenn volt. Rettenetesen álmos volt már. A fájásig csipkedte magát, hogy el ne nyomja az álom. Hajnaltájt – valami rejtélyes oknál fogva – mégis elszundított kicsit. Nem sokat szunyókált, csak annyit, amennyi idő alatt egy mákos rétest meg lehet enni. 

Mikor kinyitotta a szemét, látta ám, hogy a kiscsizma teli van dióval, mogyoróval, cukorkával és egyéb nyalánkságokkal. „Hát mégsem tudtam meglesni a Mikulást” – gondolta magában elszontyolodva.

Egy sóhajtásnyi idő múlva furcsa neszre lett figyelmes a nagyapám, aki mondom, akkor maga is pendelyes gyerek volt még. Nyílt az ajtó, és beosont a szobába a gyerek nagyapám nagyapja, az én ükapám, almával és édes finomságokkal a kezében.

– Nagyapa! Hiszen te nem is hiszel a Mikulásban! – mondta erre kacagva az én drága jó kisfiú nagyapám, akit már gyermekfejjel is csavaros észjárással áldott meg a Teremtő.

Miku-lesen

Az egész… talán még az első adventi gyertyával kezdődött. Akkor szegény Mikulás még nem is tudta, hogy a világon van-e. Szóval ádvent. A várakozás. Az eljövetel, elmenetel, elvonulás. Csend. Keresés. Már-önbizonyosság.

Az egész… még az első mikulással kezdődött. Ősállapotban, anyaméhben. Magzatvízben, begubózva. A várakozás. Az eljövetel, kijövetel, kivonulás. Csend. Keresés. Még-önbizonyosság. 

Az egész… még a továbbadott fél génjeim idején kezdődött. Szegény gyerek. Rálépett egy mikulásra. Kifordult a csomagolás ezüstje. A csoki, ez a bálvány, de mégiscsak egységes egész meg diribdarabban. 

Akkor még nem tudta, hogy van-e, vagy nincs Mikulás. Nem a nincs-vanokban hitt. A létezőben. Azt pedig mindig ő teremti saját magának. A van-mikulást is, és a nincset is. Az újra-vant meg pláne. Az van igazán legbelül. Az az erős, a legmélyebb, a hiteles. Mert nem a meg nem rajzolt kör kezdőpontjára csücsülve hiszi már. Hanem ívesen visszaérkezve oda. 

Az egész… még kipucolt kiscsizmák várakozó, bársonyos sötétjében kezdődött. Felezési időt mérve. Kukoricán térdepelve. Széket farigcsálva. A negyedik gyertyát égetve az adventi koszorún. Aprószentekelve. Regölve, remélve. Felnőve a szent egyre. A nagy út előtt.

Az egész tehát... nem is kezdődött. Hogy is tehette volna? Akkor nem is volna egész. És nem is folytatódhat. Mert nem kezdődött el soha. A folytatás? Talán feleződés. Vagy fraktálódás, mozaikosodás. Mindenkinek máshogyan töredezve. Ahogy ez a diribdarab csokoládéfigura is járt egy jól irányzott, mégis gyermekien vétlen, taposgáló mozdulat után. Azért, hogy másképpen szedegessük össze. Hogy a sajátunkból teremthessük meg ugyanazt.

* * *

Ha máskor nem is, most bizony meglestük a Mikulást újragondolva és újratöltve is, ezen az ókori Myra városában manapság is szokásos emlékünnepen, onnan bizony, ahonnan a történet a mesék mesésen valós és csodásan valóságos szárnyára került – szentül egyszerre.