Milyen az ideális tanár?

Ha ideális tanárra gondolok, egyszerre vagyok könnyű és nehéz helyzetben: egyszerű dolgom van, hiszen voltam tanítványa ilyen pedagógusnak – és nagyon nehéz, mert 2017. július 22. óta már nincs közöttünk. Írásom tehát általános iskolai magyar- és történelemtanárom, Kovács Géza emlékére készült.

alt


Amikor az ideális tanár vagy álomiskola jellemzőiről, tulajdonságairól esik szó (munkahelyen, vagy baráti körben), rendre zavarba jövök: tudom, hogy az én véleményem szerint milyen egy eszményi pedagógus – de az is nyilvánvaló, hogy másvalaki adott esetben más tulajdonságokat helyezne előtérbe. Ha azonban elmesélek néhány történetet általános iskolai magyaróráimról, vagy Kovács Géza tanár úrról, többen is azt mondják, irigylésre méltó helyzetben voltam a Pest környéki, falusi általános iskolámban.

Sokszor érzem úgy máig, hogy a tanár úr nagy szabadságot adott nekünk, kamaszoknak a kötelező keretek között is. Felvette például a dolgozatkérdések közé a mi ötleteinket – pedig igazán csak viccből mondtuk a füle hallatára a szünetben, hogy milyen érdekes lenne, ha Zoltay törököknek szóló kurjantásai is szerepelnének az Egri csillagokról írt röpdolgozatban. (Azóta is idézgetjük Gárdonyi mondatait az osztálytalálkozókon, baráti beszélgetéseken. És nem ritkán fel is lapozzuk újra a nevezett csatajeleneteket.) Az egyik legvidámabb – fel-feltörő vihogásokkal tarkított – magyaróránkat hozta el ez a dolgozatírás… Hagyta, hogy a tananyagban nem szereplő Abigélről írjak elemzést a Légy jó mindhalálig-fogalmazás helyett – majd higgadt természetességgel közölte, készüljek fel rá, hogy felnőtt koromban írással keresem majd a kenyerem. (Ez azonban semmi alól nem adott felmentést, vagy nem jelentett kivételezett bánásmódot: egy másik alkalommal udvariasan, de kíméletlenül mutatott rá arra, hogy mitől túlírt és dagályos A wales-i bárdok Edward királyáról írt dolgozatom.) Szó nélkül adta kölcsön egyik könyvét tizenhárom éves tanítványának, aki aztán hat év múlva döbbent rá arra, hogy egyetemi szöveggyűjteménnyel ismerkedett általános iskolás korában…

Biztonságot adott számunkra – már-már valószínűtlen helyzetekben is. Hetedikes korunkban szinte egész évben kínlódtunk a verselemzés elsajátításával (hogyan legyen az esszénk pontos és kifejező, de ugyanakkor szabatos és lendületes), de valahogy „csikorogtak” azok a dolgozatok. A tanár úr év végén közölte vérmérséklettől függően dühös vagy kétségbeesett diákjaival: ne aggódjunk, a vakáció végére tudni fogunk elemezni. Nemcsak egy-egy verset: mindent. Fel nem foghattuk, mitől leszünk okosabbak nyáron, de igaza lett. Őszre valóban tudtunk elemezni: bementünk az első magyarórára és (magunk sem értettük, miként) egyszer csak „megnyíltak” előttünk a versek. Sőt, mi is megnyíltunk: magunk sem értettük, hogyan formálódnak meg a kerek, értelmes, szabatos mondatok a szánkból egy-egy elemzendő mű kapcsán. Máig rejtély, hogy ő ezt honnan tudta ilyen pontosan – talán a bizalma tette, talán a tanári tapasztalata… Talán az, hogy ismert és szeretett bennünket. Tény, hogy ettől fogva nem féltünk a verselemzéstől. A későbbiekben időnként megemlítettük egymásnak (ha néha-néha összefutottunk valahol), hogy már megint mi magyaráztuk el gimnazista osztálytársainknak az élénkség eszközeit az általános iskolában tanultak alapján… A környékbeli középiskolákban híre volt a Kovács-tanítványoknak, de néhány budapesti intézményben is sikerült feltűnést keltenünk ilyen módon.

A tanár úr szemrebbenés nélkül idézett a kötelező olvasmányokból, de meglepő biztonsággal hivatkozott – diákjai mély megdöbbenésére – néhány pöttyös lányregény (így például Révay Aranygyűrűje) tartalmára is. Volt tizennégy éves tanítványa, akitől autogramot kért („ez még jó lesz nekem egyszer, fiam”), és olyan is, akinek télről írt fogalmazását éveken keresztül olvasta fel az újabb nemzedékeknek. Sosem mondta, hogy büszke ránk. De minden pillanatban éreztük. (Egyszer talán mégis mondta: amikor N. Laciról kiderült, hogy a pótvizsgán hibátlanul felelt történelemből.)

Ma már nem dicsekszem azzal, hogy mennyire szerettük a számonkéréseit: többnyire döbbent hitetlenkedés fogadja a stréber megjegyzést. Pedig vártuk a dolgozatokat. Kovács tanár úr ugyanis olyan légkört teremtett, hogy egymás között is versenyeztünk, ki tud izgalmasabb metaforát vagy hasonlatot találni az óra eleji rendszeres számonkérésre. Ennek okán tanultam meg egyszer – direkt erre a célra – egy kegyetlenül hosszú Victor Hugo-idézetet: diadalittasan olvastam fel a feladat ellenőrzéskor, mellettem ülő legjobb barátnőm dühödt (vesztes) pillantásában sütkérezve.

Ha nem javította ki az előre megbeszélt határidőre a magyardolgozatokat, neki is be kellett írnunk egy-egy rosszpontot. Tíz összegyűlte után mi választhattuk meg (előzetes egyeztetés után), mit csináljunk magyarórán. Nem volt könnyű dolgunk: egyetlen évben fordult elő, hogy jócskán május közepén, végre-valahára eljutottunk az áhított „szabad óráig”. Az izgalom nagyjából a „nagy cél” eléréséig tartott: kötelességszerűen végignéztük ugyan a nagy nehezen kiválasztott filmet, majd lesütött szemmel hagytuk el a tantermet. Évek múlva vallottuk be egymásnak szűk baráti körben (H. E. kanapéján), amire réges-rég rájöttünk mindenféle tanári intelem nélkül: hogy azért mégis inkább Kosztolányit elemeztünk volna… és hogy talán jobb a magyarórát arra használni, amire kitalálták – még akkor is, ha olykor el is csábít a szabadság „szédítő mámora”.

Azt hiszem, sosem tudtam igazán megköszönni Kovács tanár úrnak semmit, többnyire elhárította ugyanis az erre vonatkozó kísérleteket („magadnak köszönheted, fiam”). Néha egyenesen ő köszönte meg az élményt egy-egy versmondó versenyen elhangzott szavalatom után – vagy éppenséggel előbb gratulált egy díjhoz, vagy más elismeréshez, mielőtt megszólalhattam volna. 

Több, mint huszonöt éve Kovács Géza a kedvenc tanárom – de 2017. július 22. óta ezt már nem mondhatom el neki személyesen.