Mindent a figyelemért? – avagy Harry Potter és a „latin” tacskó

Egy indiai jogi egyetemen a Harry Potter-könyvek egy-egy történetével készítik fel a hallgatókat a kreatív gondolkodásra. Írásunkban ennek nyomán igyekeztünk néhány gondolatot összegyűjteni a tanulók motiválásáról és figyelmük felkeltéséről.

alt


A Harry Potter-ügy

Harry Potterrel készíti hallgatóit az életre egy indiai jogi egyetemen Shouvik Kumar Guha. A professzor szerint J. K. Rowling történetei jogi szempontból is igen tanulságosak – a szokatlan megközelítéssel pedig az a fő célja, hogy támogassa tanítványai kreatív gondolkodását.  Shouvik Kumar Guha a BBC kérdésére azt is elmondta, hogy az intézményében (is) megkövetelt tananyag sok esetben csupán száraz és elméleti jogi tudást igényel. Az újonnan bevezetendő forrásanyag révén viszont a hallgatóknak lehetőségük lesz arra, hogy szokatlan helyzetekre is alkalmazzák tudásukat.

Az ötlet kétségkívül figyelemfelkeltő – ám érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon a Harry Potter-történetek elhozzák-e a Bölcsek Kövét Shouvik Kumar Guha tanítványai számára. Ugyanis a diákok érdeklődését és kreativitását eddigi ismereteink szerint sokkal inkább a tanári attitűd határozza meg, mintsem a tananyag látványos(abb) elemei. Egy korábbi interjúban Földes Petra tanár, mentálhigiénés szakember (Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete) a következőket válaszolta arra a kérdésre, hogy izgalmassá tehető-e bármilyen tantárgy: „Az számít leginkább, hogy a tanár hogyan viszonyul a saját tantárgyához, illetve annak egyes részeihez. Kimutatható, hogy jobban érdeklődnek a diákok olyan szerzők művei iránt – akár még felnőttkorukban is –, akit magyartanáruk kimondva-kimondatlanul jobban kedvelt.” Vagyis könnyen elképzelhető, hogy az indiai professzor reménybeli sikere annyiban tudható be Harry Potternek, amennyiben magát a professzort  motiválják történetei – és ezt a lelkesedést tudja átadni tanítványainak. Erre már csak azért is szüksége lesz, mert bizonyára nem minden diákja lelkesedik egyformán a varázslótanonc történeteiért…

A tacskó – latinul

Ennek ellenére a történet egy igen fontos pedagógiai szempontra, a motiválás sajátos eszköztárára hívja fel a figyelmet. A fentiekben voltaképpen egy tanári szempontot mutattunk be (hiszen a híradások egyértelműen tanári ötletről szólnak, nincs tudomásunk arról, hogy a diákok kérték volna őt éppen a Harry Potter-történetek felhasználására), joggal merül fel a kérdés, hogyan kerülhetnek be a diákok ötletei egy-egy óra anyagába. A kérdésre természetesen igen nehéz pár mondatban válaszolni, de érdekes példákat találhatunk például Lene Mayer-Skumanz Ne hagyd magad, Florian! című könyvében. Például az egyik kifejezetten száraznak tűnő tananyag, a „holt nyelvként” közismert latin tanítása esetén.

„– Hogy van a tacskó latinul? – kérdezte Florian.
– Tacskó? – kiáltott fel Weidwiedl, és megtörölte izzadó tarkóját. – Mayer, hallatlan, hogy olyasmit kérdezel, amit nem tudok! Most mit tegyünk? 
– Írjuk körül a tacskót – javasolta szelíden Sabine Mitterhöfer. 
– Írd körül! – harsogott Weidwiedl.
– Nekem van egy hengeres, görbe lábú házikutya – kezdte Sabine. Az osztály sziporkázni kezdett. 
– Kíváncsisága rendkívüli, és lóg a füle. Alkalmas a vadászatra.
– Most bezzeg felébrednek az álomszuszékok horkant fel Weidwiedl. Ezen az órán tizenhét mondatot fordítottak latinra, ami igazán rekordteljesítmény, és Weidwiedl megfelelően méltányolta is. Mind a tizenhét mondat a tacskó latin nyelvű körülírásához kapcsolódott, a fordításokat nagy nevetés és számos megjegyzés fűszerezte.”

Mint láthatjuk, a történet tulajdonképpen egy diákkérdéssel kezdődik. Joggal élhetünk a gyanúperrel, hogy az idézett szövegben szereplő Floriant nem feltétlenül a tudásvágy hajtotta. Vagy mégis? „Tesztelni” akarta a tanár tudását? Vagy a kutyák iránti szeretete sarkallta rá? Netán a latin nyelv szerkezete iránti érdeklődése? Akármelyik is a valós válasz, idős tanára, Weidwiedl – amint az a történet végkicsengéséből is fényesen kiderül – remekül állta a sarat. Ráadásul az óra egészében az történt, amit ő szeretett volna: rekordmennyiségű mondatot fordított az osztály latinra, ráadásul jó hangulatban és könnyedén.

Mit tett Weidwiedl? Nem háborodott fel, nem minősítette a kérdést, még csak nem is kezdett érdeklődi aziránt, hogy vajon miért érdeklődik Florian éppen a házikutyák (Canis lupus familiaris) nevezéktana iránt. Egyszerűen csak bevallotta, hogy nem tudja a választ és javaslatot kért. Amikor pedig a Sabine nevű leányzó egy jól irányzott felvetéssel a segítségére sietett, nem habozott „lecsapni” a jó ötletre – vagyis a tacskó körülírására. 

Nem elképzelhetetlen – sőt, természetes –, hogy a szövegben szereplő latintanár valóban nem tudta a tacskó pontos latin fordítását (körülírását). Az azonban (a történet végkimenetelének ismeretében) elképzelhetetlen, hogy ne tudta volna hirtelenjében, hogy mit tegyen – közös platformra kívánt kerülni diákjaival. Vagyis egy „jól irányzott” szerepváltással „megmondóból” „kérdező” lett. És nem habozott azonnal „lecsapni” azokra a jó ötletekre, amelyek az órát az általa megkívánt mederben tartották.

Történt-e „csoda” az órán? Nem feltétlenül. A gyerekek nem biztos, hogy egy csapásra mindent megértettek és megtanultak. Nem kizárt, hogy volt, aki „csak” remekül szórakozott. Nyilván volt, aki a tacskóval kapcsolatos anyanyelvű megfigyelésekben jeleskedett és nem a fordításban. Bizonyosan fontos tapasztalatokat szerzett az együttműködésben, közös munkában. És végső soron mégis felkerült a rekordmennyiségű adat a táblára… 

Mi motiválhatta a diákokat? Talán a humor. Talán a szívükhöz közel álló téma. Talán egész egyszerűen az a gesztus, melynek révén az ő ötleteik is bekerültek az órába. Mi motiválhatta a tanárt? Láthatóan az órai feladat elvégzése. De érdemes felfigyelni arra a momentumra is, hogy a tárgyáról láthatóan nem csupán a „hagyományos keretek között”, a „bejáratott” feladatok keretében gondolkodott. Nyilvánvalóan azért tudott könnyedén alkalmazkodni a diákok ötleteihez, mert nem csupán a feladatok és kötelezettségek szintjén közelített a tárgyához. Vagyis volt olyan érzelmi viszonylása a latin nyelvhez, melynek segítségével kapcsolódni tudott diákjai gondolatmenetéhez. 

Tegyük hozzá a fent leírtakhoz: mindez csupán fikció. Lehetséges, hogy a tacskóról fordíttató latintanár valójában sohasem létezett. Módszere azonban szerencsére nem ismeretlen mások előtt sem… Érdemes újra és újra próbát tenni velük.