„Minél gyakrabban ki kellene mennünk a tanteremből” – interjú Saly Erikával

Saly Erika az Eszterházy Károly Egyetem Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet pedagógiai fejlesztője idén megkapta az Erdei Iskola Egyesület által alapított Lehoczky János-díjat, mellyel minden évben környezeti nevelőket jutalmaznak elkötelezett szakmai tevékenységükért. Vele beszélgettünk hétköznapi örömökről, erdei iskoláztatásról, a természethez való visszatalálásról.

A képen Saly Erika látható.
 

A Lehoczky János-díjat az Erdei Iskola Egyesület adja évről-évre környezeti nevelőknek. A díj névadója azt vallotta, hogy a környezeti nevelés nem pusztán tudás átadása, hanem a gyerekek érzékenyítése, a környezet iránti attitűdjük fejlesztése. Beszéljünk kicsit arról, miért fontos ez az attitűd, azaz, hogy a gyerek ne csak puszta ismereteket kapjon, hanem érzelmileg is megváltozzon a hozzáállása!

Környezeti nevelőként azt vallom, az egyik legfontosabb feladatunk, hogy megalapozzuk a gyerekek környezethez való pozitív érzelmi viszonyulását.  Környezeten nemcsak a természeti, hanem az épített és a társadalmi környezetet is értjük. Ezért is fontos, hogy minél többet menjünk ki az iskolából, fedezzük fel a körülöttünk lévő világot. Ez a városi környezetben is lehetséges. Lehet az utcán is gyönyörködni egy-egy betonrepedésből kinövő vadvirágban, lehet egy parkban is meghatározni az ott élő fákat, cserjéket, madarakat, de lehet kisfilmet is készítenünk a város jellegzetes épületeiről, vagy interjúzhatunk az ott élő lakókkal a helyi örömökről, problémákról, számolhatunk forgalmat stb. A kérdés, hogyan viszonyulunk ehhez a világhoz, a teremtett környezetünkhöz. Ha azt közvetítjük, hogy szelídek vagyunk, ha mintát mutatunk arra, hogy észrevesszük a „kicsi szépet” a környezetünkben, s annak tudunk örülni, akkor a gyerekek szeme is jobban kinyílik rájuk. Ha megszeretünk, megismerünk valamit, kötődünk hozzá, akkor jobban megóvjuk, teszünk érte. Persze nemcsak az örömökre, hanem a problémákra is nyitottabbak lesznek ezek a gyerekek. S ha azt is megmutatjuk nekik, hogyan lehet megoldást keresni egy-egy adott problémára, akkor okkal remélhetjük, hogy később is aktívan fognak cselekedni, környezetükért is felelős felnőttek lesznek.

A lakóhelyünktől távolabb lévő természeti környezetbe, több napra kivinni a gyerekeket különleges alkalom, erre az egyik legjobb megoldás az erdei iskoláztatás, aminek Lehoczky János úttörője volt. Azt szerette volna, hogy a gyerekek minél többet találkozzanak a természettel a tanulás során. Az erdei iskola mai értelemben használt fogalma is az ő nevéhez kötődik. Az erdei iskola az iskolai tanterv szerves része, olyan komplex tanulásszervezési forma, ami nagyon tudatosan tervezett. Tanítási időben, az iskola székhelyétől eltérő helyszínre megyünk el a gyerekekkel, 3-5 napra. A nevével ellentétben, nemcsak erdőben, de akár a pusztán is lehet erdei iskolázni! A természetben töltött 3-5 nap nemcsak az érzelmi viszonyulást erősíti, hanem a gyerekek önállóságát, szociális képességeit is fejleszti. Ebben a nagyon felerősödött, szorosan egymásra utalt helyzetben kiderül, hogy ki, milyen „rejtett” területen értékes még, ki, hogyan viszonyul a másikhoz, kinek, mi a félelme stb.  A tanulás itt nem tankönyvből történik, nem is tantárgyakhoz kapcsolódik – bár nagyban segítheti a tantárgyi célok elérését is –, hanem az adott környezethez, helyszínhez igazodva,  nagyon sokfajta tevékenységet végezve, közösen felfedezve az adott területet, s egymást. Az erdei iskola akkor a leghatékonyabb, ha  már a tervezésbe is bevonjuk a gyerekeket, s együtt hangolódunk, készülődünk

Mennyire voltak aktívak a gyerekek az erdei iskola tervezése során?

Nagyon, hiszen ez egy értelmes kihívás, kaland a számukra! Minél gyakrabban van lehetőségük erdei iskolában részt venni, annál inkább motiváló a számukra a következő tanévben. Én például a kicsi elsősöket is bevontam a tervezésbe. Volt a tanterem falán egy rajzolt fánk, amit a tanév elejétől közösen „építettünk”. Ez volt az éves tervünk. A lombkoronába írtuk fel az álmokat, a gyökérzetbe azt, hogy mire építhetünk, mi kell a megvalósításhoz. Néztük, hogy hogyan valósulnak meg  a céljaink. Ez óriási motivációt jelentett a gyerekek számára. Ahogyan telt a tanév, egyre több program, javaslat megvalósult, s ott volt az erdei iskola is. Bevontam őket a részletek megtervezésébe: étrend összeállítása, milyen tevékenységek legyenek, hogy lehet eljutni a helyszínre, mit kell vinnünk, hogyan álljon össze a kiscsoport, ki kivel fog aludni stb. Ahogyan haladt az idő, úgy nőtt a gyerekek önállósága is! A negyedikesek már nagyon önállóak voltak. Mindig segítségül hívtuk a régi tanítványokat is (egyetemisták, már éppen munkába állók), akik mindig szívesen jöttek csoportvezetőnek. Volt olyan régi tanítványom, aki szabadságot vett ki, hogy segíthessen, mert neki is akkora élmény volt egy-egy erdei iskola, hogy szerette volna látni a kisebbek örömét.  

Hogyan zajlott egy ilyen erdei iskoláztatás?

Első és második osztályban a településünkhöz, Dévaványához közel, az Alföldön erdei iskoláztunk. Először egy parasztház kertjében megtanultunk sátrat állítani, sátorban lakni, sötétben lenni, teríteni, mosogatni… Volt kemence, hívtunk péket, sütöttünk kenyérlángost, kenyeret. Második osztályban kerékpárt is vittünk, megtanultunk biztonságosan biciklizni. Harmadik osztályban mindig egy hegyvidéki településen volt az erdei iskolánk, hogy az alföldi gyerekek érzékeljék a kunhalom és a domb, ill. hegy közötti különbséget. Negyedik évben visszatértünk mindig az Alföldre, de a homokbuckák közé, vagyis a Kiskunságba. Az adott helyi környezet sokszempontú megismerése mindig is cél volt. Fontos kapcsolatba kerülni az ott lakókkal is, így az első napon pl. egy településismereti játék során, vagy öröm-bánat térkép készítése közben megismertük az adott település értékeit, problémáit is. Feltérképeztük azt is, hogy mikor van nyitva az orvosi rendelő, a helytörténeti gyűjtemény. Közben megtanultak a gyerekek pénzzel is bánni, s elszámolni, mert kaptak kiscsoportonként borítékban valamennyi pénzt, amiből vehettek fagyit, vagy édességet út közben, persze jól beosztva a pénzt. Mindenkinek volt saját szerepe, feladata csoporton belül is (pl. mester, kincstáros, jegyző, fotós, időfelelős). Ezek a szerepek cserélődtek kiscsoporton belül. Az erdei iskola során megismertük az adott település, majd a környezete értékeit: pl. az öreg házak oromdíszeit, a legöregebb fát, a melegvizes kutat, a halastó madárvilágát, a szikes puszta növényeit, a csillagos égboltot. A gyerekek  tevékenyen, kooperatív módon, környezeti nevelési játékokon keresztül fedezték fel mindig az adott élőhelyet (pl. rovarszelídítés, ökoháború, madárgyűrűzés, éjjeli túra, színgyűjtés, népdaléneklés, csendes séta, rejtőzködés, versírás, vízvizsgálat). Rengeteg élményünk volt, miközben persze szinte észrevétlenül ismereteket is szereztünk, amire később nagyon jól lehetett építeni. . A csoportok ügyeletes teendőket is elláttak (terítés, mosogatás, esti pásztortűzhöz rőzsegyűjtés), naponta más-más kiscsoporté volt a feladat. Ez nekik mind komoly játék, élmény volt. Értelmes kihívások sorozata. Az erdei iskoláztatásban hatalmas érték, hogy tanítási időben, több napon át élhetünk együtt a természetben, s a valóságban látottak-hallottak alapján  tanulhatunk. 

Hogyan tanulnak a gyerekek az erdei iskolában?

Szinte észrevétlenül. Élményeken át. Főleg tapasztalati úton. Rengeteg kérdésük van, sok mindent megfigyelnek.  Sokkal hatékonyabban, s élvezettel „tanulnak” ilyenkor, ami nem is hasonlítható össze azzal, amikor tanteremben ülnek, egy adott tankönyv előtt, s kép és szöveg alapján próbálják „megtanulni”, pl. mi a különbség a bükk- és a tölgyerdő között, vagy milyen is egy forrás. . A cél kisiskolás korban persze leginkább az érzékenyítés, a természet megszerettetése, a tapasztalatok gyűjtése. Sok olyan játék, tevékenység van, aminek az a célja, hogy a gyerek megfigyelje, megszeresse a környezetét. Pl. hajoljon le egy növényhez, nézze meg, rajzolja le! Szelídítsen meg egy lepkét, vagy  egy rovart, engedje, hogy a tenyerére másszon! Élje bele magát egy hangya helyébe, beszéljen helyette! Feküdjön le a fűbe, hemperegjen a homokbuckán! Aludjanak a bátrabbak szabad ég alatt! Volt olyan kisgyerek, akinek a lábán felszaladt a gyík, s ő rezzenéstelen arccal tűrte, hogy a válláig fusson… 

Eszembe jutott egy kicsit személyesebb példa. Én ugyan természet közelben nőttem fel, de van egy jó barátom, aki saját bevallása szerint gyerekkorában maximum galambbal találkozott, mint vadon élő állattal. Azonban úgy hozta a sors, hogy madarász lett a férje, és felnőtt korában döbbent rá, hogy több a világ, mint a városi környezet. Sokkal tágabb. Őt kulturális sokként érte a természettel való találkozás. A gyerekek is kapnak kultúrsokkot, megdöbbennek az első találkozáskor? 

Megfigyelhetjük, hogy sajnos fokozatosan elidegenedünk a természettől. Ez már vidéki gyerekeknél is tapasztalható. A tantermi tanulás, a lakásban játszás, a kütyüzés már ott is teljesen a hétköznapok része. Hiába van kertjük, felmentjük őket a kerti munka alól, „megmentjük” őket a hideg vagy eső elől, még ha kimennének, akkor sem engedjük ki őket ilyenkor. Biztonságban akarjuk tudni a gyerekeinket – hiszen már mi magunk, szülők is elidegenedtünk a természettől, nem ismerjük, félünk „tőle” –, s inkább engedjük a kütyüzést. Környezeti nevelőként azonban arra törekszünk, hogy lehetőleg a kütyüt okos célra, a környezet fölfedezésére használják (pl. online elérhető határozók, GPS). Volt, hogy erdőjárás közben tabletet adtunk a gyerekek kezébe, és azzal tudtak fotókat készíteni, majd az iskolában honlapot fejlesztettek. Feltették a honlapra a képeket és a vizsgálati eredményeket, s utána elemezték azokat.

Minél gyakrabban ki kellene mennünk a tanteremből, az iskolából, fel kellene fedeznünk a közvetlen környezetünk örömeit, bánatait, s erre kellene építenünk a tanulást… Lelkileg is sokat jelent a szabadban, természetben töltött idő. Ráadásul ez segít abban, hogy később összefüggéseiben lássuk a világot, megértsük ezt a nagyon érzékeny, bonyolult rendszert. Ezért feladatunk, hogy tudatosan tervezzünk olyan alkalmakat, amikor a természetben, a természetről tanulunk. Mindegy, hogy a Dunaparton, a parkban, vagy az utcán, esetleg egy iskolakert művelése során. 

A régi tanítványokon látom, hogy most is „közük van” a természethez. Fontos nekik, s ha kell, tesznek is érte. A Zöld Szív Ifjúsági Természetvédő Mozgalom is nagyon sokat tett a gyerekek érzelmi kötődésének kialakulásáért. A 30. éves találkozón is láttam, hogy régi zöld szíves gyerekekből lett felnőttek miként vallottak a zöldszívességükről,  mit jelentett számukra a szelídségre nevelő módszertan, hogyan adták át gyerekeiknek ezt a szemléletet. A természethez való érzelmi kötődés nagyon fontos, és örülök, hogy ezt a kapcsolatot felnőttként sem veszítették el.
 
Milyen viszonyban van az erdei iskola a „hagyományos iskolával”?

Az erdei iskoláztatás a pedagógus számára is egy komplex tanulási folyamat, eltér a hagyományos tudásátadástól. Egy hagyományos tanórára felkészülsz. Az erdei iskolánál nem mindenre tudsz előre felkészülni. A lényeg pont az, hogy egy folyamatot, egy utat járunk be a gyerekekkel, miközben folyamatosan tanulunk. Ez három-öt nap intenzív tanulást jelent, a legváltozatosabb módszerekkel, nagy rugalmassággal, tapasztalatszerzéssel. 

Elsősorban alsó tagozatosokat és felső tagozatban inkább az 5-6. évfolyamosokat szokták erdei iskoláztatni. Középiskolában a hangsúly inkább az érettségire való felkészítésen van, pedig a terepi környezet ott is rengeteg mindenre alkalmat adna, de az a ritkább, amikor középiskolásokkal is elmennek erdei iskolázni. Az erdei iskoláztatás nagyon jó komplex tanulásszervezési forma, minden korosztályban helye lenne. Ugyanolyan fontosnak gondolom, mint az iskolai projekteket, vagy a témanapokat, témaheteket, hiszen ezek az alkalmak sokféle kompetenciát fejlesztenek, s helyzetbe hozzák a tanulókat, ahol releváns problémákkal foglalkoznak, s ahol a pedagógus inkább partner, mentor szerepben van, nem a tudás átadója. A jövő iskoláját ebbe az irányba kellene terelni

A napokban elém került egy szalagcím az interneten, ami valahogy így szólt, a "Boldogság a fogyasztói társadalomtól távol, valahol az erdő közepén lakik". Te mit gondolsz erről az állításról?

Teljes mértékben igaznak tartom. Erre szerintem előbb-utóbb mindenki rájön, én ezt belül mindig így éreztem. Vidéken nőttem fel, ott is tanultam, szerényen éltünk, de mindenünk megvolt. Lelki gazdagok voltunk. Több generációs családban nevelkedtem, szüleimmel, nagymamámmal, két fiútestvéremmel együtt. Ha kamaszként berzenkedtem, az édesapám mindig azt mondta, hogy meghallgatlak, de tegyél a megoldásért. Rendben, hogy panaszkodsz vagy nem érzed jól magad, de akkor mi a megoldás? Megtanultam megoldásközpontúan gondolkodni. Nem volt autónk, mégis gyakran voltunk úton. Felültünk a bicajra, kimentünk családostól sátrazni a Hármas-Körös partjára. Vagy felültünk a vonatra, s úgy mentünk nyaralni. Minden évben elutaztunk valahová, ahol még nem jártunk, így bejártuk szinte az egész országot. 

Nem volt véletlen az sem, hogy én tanító lettem. Kicsikkel akartam dolgozni. Az elfogadás is otthonról hozott érték volt számomra. Az osztályomban ugyanúgy helye volt a cigány gyerekeknek, mint  az orvos szülők gyerekének.  Senkit sem ültettem a hátsó padba, eleve félkörben ültünk. Az értékeket egyformán közvetítettem minden gyereknek, minden szülőnek. Erdei iskolába is eljutott mindenki, mert fontos volt a közösségünknek az az érték, amit az erdei iskola jelentett. 

Akkoriban írtam a mindennapi örömeimet is, mert voltak azért hullámvölgyek, s ilyenkor az segített. Volt, amikor nem voltam abban biztos, jó helyen vagyok-e, eleget tudok-e tenni a világért egy kis vidéki iskolában. Ezért feljegyeztem a mindennapi örömeimet, a hétköznapi csodákat. Ha beleolvasok, számomra bizonyíték, hogy a természetközelség valóban boldogabbá tesz. 

Mit jelent számodra, hogy megkaptad a Lehoczky János-díjat?

Nagyon meglepődtem. Eddig többnyire én ajánlottam másokat díjakra, és most én voltam az ajánlott. Felidéződtek az emlékek a tanítói éveimből, amelyek mostanában egyre jobban hiányoznak. Itt, az OFI munkatársaként talán nagyobb ráhatásom van a környezeti nevelés üzenetének a terjesztésére, de hiányoznak az élmények, hiányzik a gyerekekkel közös tanulás, a valódi tettek, az erdei iskola világa, a gyerekekkel közös életem.

(Fotó: Erdei Iskola Egyesület)