Mire tanít a színház? 3.

Sorozatunk következő részében egy rendhagyó iskolai órára látogatunk – megismerjük Háy János verseinek világát – és talán egy kicsit a saját világunkat is.

alt

 

A drámaíró olykor költő is lehet

A következő alkalommal a Nagy László Általános Iskola és Gimnázium egyik termében folytatódik a Pesti Magyar Színház színházpedagógiai programja, melynek során Gáll Ildikó osztályához látogatott el Egervári György és Kálócz László drámatanár-színházpedagógus (és egy újságíró). 

Felelevenítjük az elmúlt alkalommal tapasztaltakat, majd a közösen megnézendő darab, az Utánképzés ittas vezetőknek szerzőjéé, Háy Jánosé lesz a főszerep. 

Ezen az órán azonban nem drámaíróként, hanem költőként mutatkozik be nekünk. Nem is akárhogyan. Ezúttal az Oktogon című versével foglalkozunk. Ismerkedjünk meg a szöveggel!


Nyavalyás –
üvölt egy asszony,
gyereket lökdös a téren,
férfi állong,
kéreget,
nadrágja hánykódik a szélben.
A nő elmegy, nem szeret,
kabátot veszek 
és nem vetek 
semmit a szemére.

Ott szállt föl a nyavalyás gyerek,
az ajtóban még szomorú,
a buszban már nevet,
hagyja, hogy lessék
és kérdezzenek:
who are you babyt
a where is the station helyett.

A férfi felém lép, 
markában vastizes,
busz gördül,
járdára csapja a vizet.
Ezért valaki megfizet – 
kiabál,
cipőjén sárfolt, 
a ruhája színtelen.

A verset elsősorban szerelmes versként tartja számon a szakirodalom. Mi pedig – ekkor még nem tudjuk! – egészen más szemszögből fogjuk megközelíteni.

Először természetesen felolvassuk a szöveget – és rögtön el is gondolkodhatunk azon, hogy vajon tapasztaltunk-e hasonló szituációkat (például éppen az Oktogonon) – vagy ami még ennél is izgalmasabb kérdés találkoztunk-e hasonló szereplőkkel a mindennapokban.

Először egy „szoborcsoportot” vagyis állóképet készítünk: az osztály három csoportban dolgozik – mindhárom csapat más versszakot jelenít meg. És itt kezdődnek az izgalmak. Először is el kell dönteni, hogy mi az, ami a versben élőszóban hangzik el, és mi az, ami csak a szereplők gondolataiból tükröződik. 

A következő kérdés pedig az, hogy kik lehetnek még jelen a versben megnevezetteken kívül. Például egy buszt nehéz elképzelni vezető nélkül, az sem valószínű, hogy üresen halad a jármű, nyilvánvalóan vannak útitársak is. A következő kérdés nyilvánvalóan az, hogy mit csinálhatnak az útitársak: figyelnek? Vagy közömbösek? Beszélgetnek? Vidámak? Szomorúak? Közönyösek? Az állóképben nem szereplő osztálytársak feladata, hogy beazonosítsák a versben szereplő alakokat – és azt is megbeszéljük, hogy a többiek mit csinálnak (és miért úgy csinálják) a jelenetben.

Oldott hangulatban – néha egy-egy poénnal megtűzdelve. Alig vesszük észre, hogy mennyit tanulunk. Irodalmi szempontból egy kortárs szerző versével ismerkedünk. Elkülönítjük a vers szereplőit, megállapítjuk, ki az „elbeszélő”, a „lírai én”. De vannak még más tanulságai is az egyébként egyszerűnek tűnő játéknak. Ez a feladat ugyanis koncentrációt és egymásra figyelést – valamint feladatmegosztást (nem lehet egyszerre hat kiabáló férfi és „megrángatandó” gyerek) igényel. Szükség van arra, hogy a fiatalok megfelelő tempóban reagáljanak (viszonylag gyorsan „képbe kell kerülni”, nincs sok idő szituációkat elemezni) és ebből adódóan egyfajta rugalmasság is kell. Színházi értelemben pedig komponálási készséget is igényel a feladat. Mindezek igen hasznosak – ráadásul csak gyakorlatban, tapasztalati úton sajátíthatók el. Sőt, a tapasztalatok szerint minél többször végeznek hasonló feladatokat a diákok, annál pontosabban, érzékenyebben készül a mű. Ez pedig sem a verselemzésnél, sem a közösségépítésnél nem hátrány…

Színház és GIF

Következő lépésben „felhangosítjuk” az állóképet. Vajon mi az, ami ilyenkor elhangozhat? Az utcazaj, a beszélgetés? A közöny? Meglepve tapasztalhatjuk, hogy az, ami a versben megfogalmazódik, szinte pár pillanat alatt zajlik le. Megtapasztalhatjuk, átélhetjük, hogy mennyire képes érzéseket, hangulatokat megragadni egy vers. Elgondolkodhatunk azon is, miféle drámáknak lehetünk tanúi naponta az utcán, a buszon – és azon is, hogy szinte semmit nem tudunk arról, mi zajlik a mellettünk utazó emberben. Elsősorban nem a szerelmi szálat vesszük tehát górcső alá: sokkal inkább a közösség, az elszigeteltség, a magány kérdései tükröződnek.

A következő feladat egy hangos GIF előállítása, azaz egyfajta „újrainduló videót” készítenek a csoportok a megmozgatott és állóképekből. Vagyis egy-egy jellemző mondatot és mozdulatot többször, egymás után is el kell ismételniük a résztvevőknek. A hatás egészen különös: egy-egy ilyen GIF (eredeti funkciójának megfelelően) segít az érzelmek és hangulatok kifejezésében (amelyek a versben nem éppen vidámak), ugyanakkor igen vicces és szórakoztató is az ismétlődő, kissé „robotszerű” jeleneteket nézni, noha kétségtelenül van némi szürreális hatása. 

Végül a drámatanárok összekomponálják a három különböző képet egyetlen egységbe – ebben tehát az egész osztály részt vesz, szükségképpen „megsokszorozódnak” a szereplők. Mégis igen erős, hatásos élményt ad ez az összeállítás és igen jó színpadkép lenne belőle, ha az osztály előadásra szánná. Önkéntelenül is átvesszük a vers hangulatát, Háy János világának egy szeletét. 

Mire tanított tehát ezen az órán a színház? Például együttműködésre, odafigyelésre, élményeink közös felidézésére, megosztására és értelmezésére – és egy kicsit a kortárs magyar irodalomra is.

Kapcsolódó tartalmak

Mire tanít a színház? 2.

A Pesti Magyar Színház új bemutatójához kapcsolódó dráma- és színházpedagógiai munkáról szóló sorozatunk következő részében beleshetünk a próbaterembe, megismerkedhetünk egy új magyar darabbal – és közben elgondolkodhatunk a színházhoz sőt, akár a szabályokhoz fűződő viszonyunkon is.