Mit képzeltek? Ez az én osztályom, az én tantermem!

Pedagógusként könnyen abba a hibába eshetünk, hogy az osztályt a magunkénak gondolhatjuk, sőt úgy is viselkedhetünk, mintha tényleg a miénk lenne. Tényleg a tanáré az osztály? Nem inkább a diákoké? Osztály = tanterem?

alt


Bizonyára mindenki, de legalábbis a legtöbben, akik voltak diákok, és ugyan ki ne lett volna valaha az a jelenlegi Magyarországon, hallotta már a címben idézett mondatot, ezt a szókapcsolatot, amikor egy pedagógus dühösen, korholóan, vagy akár csak pusztán téves felsőbbrendűségi gesztussal tudatosítja, hogy hol vannak a határok. Tévedés ne essék, nem szapulni szeretnénk a pedagógusokat, akik egyébként szinte hihetetlen nagy munkát tesznek a jövő nemzedékeinek fejlesztéséért, miközben a bértáblán nem a legelőkelőbb helyeket foglalják el, tehát egyáltalán nem a támadás a célunk, mindössze annyi, hogy főleg kezdő tanárként emlékeztessük magunkat egy fontos dologra, miszerint az osztály nem a miénk, a tanterem nem miénk, és főleg a diákokat nem birtokoljuk.

Az osztály legyen az osztályé

Az osztály tagjainak fontosabbak az osztály tagjai, mint a tanár. Mondhatnánk úgy is, hogy szorosabb kötelék lehet egy osztály között belül, mint az osztály és a tanár között. Ha pedig az osztályt nem az egyes diákok csoportjának értelmezzük, hanem annak a tanteremnek, annak a fizikai valóságnak, ahol nap mint nap együtt töltik az időt a tanulók (tulajdonképpen lehet, hogy nem is érdemes elválasztani egymástól a kettőt, mint ahogy az iskola is jelenti az épületet, és az iskolába járók közösségét is egyszerre), akkor is elmondható, hogy maga az osztályterem sem a pedagógusé, hanem a diákoké, az osztályé. Konkrétumokat tekintve, lehetnek olyan szabályok, szokások, amit nem a tanár, hanem az osztályközösség határoz meg, olyan közös rituálék, melyek segítenek összekovácsolni a tanulókat, melyek biztonságot és kiszámíthatóságot adnak az osztály tagjainak, melyek az „együvé tartozás” érzését erősítik, melyek közös identitást adnak, összetartanak. Lehet akár fizikai dolgokra gondolni, legyen az egy dísz az osztály ajtaján, valami különleges a falon, vagy egy adott napon mindig ugyanakkor lejátszott zene, vagy, ha az iskola engedélyezi, akkor a osztályterem falának a kipingálása, de lehet akár egy sajátos üdvözlési forma, kézfogás, vagy bármi más olyan, amitől a bensőséges hangulat kialakulhat, ha az osztály bármelyik tanulója belép az osztály ajtaján.

Persze, a tanár az egyik legfontosabb kellék az osztályteremben, nélküle nem működne az európai értelemben vett tanítási folyamat. (Vannak persze olyan irányzatok is, például a Sugata Mitra-féle út, ahol a diákok egymástól tanulnak és közösen fedezik fel az ismereteket, és nem a hagyományos tanár-diák viszony, hanem egy sokkal inkább távoli, többségben jelen sem lévő mentor-diák viszony a meghatározó.) Sajnos, vagy nem sajnos, az a helyzet, hogy lehet valaki bármilyen jó tanár, önmagában nem tud megmutatni ebből semmit. A tanár sikerei, az ő „jó tanársága”, a diákokon keresztül látszódik, azaz nem az alapján ítélik meg a tanárok teljesítményét, hogy konkrétan mit csinálnak, hanem éppen arról ítélkeznek, ahogy a diákjai teljesítenek, viselkednek. Hasonlóan egy edzőhöz: őt sem a tettei, hanem a csapat eredményei alapján értékelik jó, vagy nem jó edzőnek. 

Kinek kell alkalmazkodnia?

Jól van, mondhatnánk, ez mind nagyon szép és jó, de kinek kell, kihez alkalmazkodnia? A pedagógusnak a diákhoz? Nem fordítva kellene? Feje tetejére állt volna a világ? Nem a pedagógusnak kellene mintát adnia, amihez a tanulók alkalmazkodnak, mert az a nevelési minta, amit a pedagógus alkalmaz, az már évek óta bizonyítottan jól működik, és kiváló koponyákat nevel ki az ország számára? 

Ha őszinték akarunk lenni, akkor el kell mondanunk, hogy igen, mindenképpen feje tetejére állt a világ, de egy csöppet sem rossz értelemben. Pusztán arról van szó, hogy a tanár már nem teljhatalmú úr, nem vonalzóval, ordítozással, testi fenyítéssel fegyelmez, hanem jó esetben együttműködik a tanulókkal, és közösen alakítják ki azt a mindenki számára biztonságot adó teret, ahol a tanítás-tanulás kedvező folyamata működni tud.

A diákoknak is alkalmazkodniuk kell a tanárokhoz, és a tanároknak is a diákokhoz. Például észre kell venni, hogy a huszonegyedik században a frontális oktatási módszerek nem működnek, illetve talán az elitgimnáziumokban igen, de ott sem minden esetben. Megváltoztak a tanulók, máshol vannak az ingerküszöbök, másak a fejlesztésre szoruló kompetenciák, máshol vannak a hangsúlyok. A digitális világ térnyerésével a lexikális tudás leértékelődik, míg a rendszerező képesség, a keresés képessége, az együttműködés képessége felértékelődik. Ezzel együtt minden olyan képesség és készség szintén előtérbe kerül, amit nem lehet robotokkal helyettesíteni, amit nem lehet gépesíteni, amihez mindenképpen szükséges az ember.

Jó azt észben tartanunk, hogy ebben a megváltozott környezetben a legjobb, amit tehetünk, ha kölcsönösen alkalmazkodunk egymáshoz, és hajlandók vagyunk tanulni egymástól, akár az osztályban, az osztály osztályában, de még az én osztályomban is.