Mivel szórakoztatták magukat (és egymást) a középkori diákok?

A paródia görög eredetű szó: paródeo. Eredeti jelentése szerint „ellendal”, vagyis  egy-egy „komoly” dal kifigurázása, azaz gúnyos, torzított előadása volt. Manapság inkább egy adott – nem feltétlenül zenei – mű, műfaj, netán személy szórakoztató célú, komikus hatású utánzása, ironizálása. Ráadásul már a régi (kolostori) iskolában is népszerű volt – ha nem is feltétlenül ugyanabban a formában, mint manapság.

alt


Egy furcsa lakoma

A hagyomány szerint „(…) egyszer egy Joel nevű király a galileai Kánában nagy menyegzőt tartott, s mindenkit meghívott rá, akit csak tudott. Közülük sokan a lakomára készülve a Jordán vizében fürödtek. Námán tisztára mosta magát, Ámos vizet spriccelt. A vacsora előtt Jakab és András egy kazal szénát hozott, Mátyás és Péter a földre heveredett, majd Salamon hozott egy asztalt, s aki csak tudott, helyet foglalt mellette. Először Ádám ült le középre, mellé Éva telepedett falevelekre. Káin ekére ült, Ábel tejeskannára, Noé a bárkára, Jáfet egy cserépre. Ábrahám egy fa alá, Izsák egy oltárra, Jákob egy sziklára, Lót a kapu mellé, Mózes egy kőtáblára, Illés egy szőrpalástra, Dániel a bírói székbe. Tóbiás egy ágyra, József egy vékára, Benjámin egy zsákra, Dávid egy kis dombra, János pedig a földre. (…).” 

A fenti szövegrész humora elsősorban abból táplálkozik, hogy különböző, eredetileg össze nem tartozó bibliai szereplőket és történeteket együtt szerepeltet. Ámos próféciáinak visszatérő metaforája az áradó víz, a Jordán vizében történő fürdés az újszövetségi megkeresztelkedésre utal – Námán viszont ószövetségi alak, aki nem akart a Jordánba mártózni. Mindhárom alaknak köze van tehát vízhez – de korántsem a lakoma előtti tisztálkodás vagy éppenséggel pancsolás céljából. A történet a továbbiakban hasonlóképpen folytatódik:a lakomán ki-ki attribútumának és a hagyománynak megfelelő öltözetben jelenik meg és a „neki megfelelő” ételt eszi – így például Ádám és Éva almát, Ézsau lencsét, Keresztelő Szent János pedig sáskát és vadmézet.

Kolostori kacagás 

A szöveg eredetije a Krisztus utáni 9. században latin nyelven íródott, s a hagyomány szerint szent Cyprianus karthágói püspök volt a szerzője – innen származik közkeletű elnevezése: Cyprianus lakomája – Cena Cypriani. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy Umberto Eco A rózsa neve című népszerű regényében szereplő ifjú szerzetes így kiált fel a művet ismertetve: „(…) hát van-e olyan felnőtt barát vagy növendék szerzetes, akit még sohasem késztettek mosolyra vagy kacagásra ezek a prózában vagy versben elbeszélt víziók (…)? A legszigorúbb novíciusmesterek tiltották vagy kárhoztatták ugyan, mégsem volt olyan kolostor, ahol a szerzetesek más- és másképpen összefoglalva, kiigazítva, ne mondogatták volna mindig is egymásnak, és olyanok is akadtak, akik nagy jámboran lejegyezték, azt állítva, hogy a játékos külszín alatt titkos erkölcsi tanításokat rejt ez a történet; megint mások meg azért helyeselték a terjesztését, mert, mint mondták, így a játék segítségével a fiatalok könnyebben meg tudják jegyezni a bibliai történeteket.”

A Cena Cypriani nem láncmese és nem is a mai értelemben vett paródia – jóllehet igen mulatságos – hanem egy sajátságos szépírói technika, a kompiláció, vagyis az összeszerkesztés egyik legismertebb példája. A szakirodalom – elsősorban Christine Modesto – centoként tartja számon. Ez az olasz eredetű elnevezés a költészetben az idegen verssorokból összerótt szöveget jelenti. Lényege szerint tehát idézet-költészet. Észrevehető azonban, hogy a hivatkozott szövegrészben nem szó szerinti átvételekről, hanem egyfajta tartalmi kompilációról beszélhetünk. Ez pedig leginkább a quodlibet műfajának felel meg, mivel ez egymással össze nem függő sorokból, idézetekből, tréfás felsorolásokból álló szépirodalmi alkotást jelent. Tagadhatatlan, hogy korai formája, a quaestio quodlibetica a középkor végi nyugat-európai egyetemi diákság kedvelt parodisztikus játékformája volt, mellyel a skolasztikát gúnyolták.

Már a régi magyarok is…

Az eddig megjelent szakirodalom alapján úgy tűnik, hogy a Cena Cypriani ismeretlen magyar nyelvterületen. Könnyen elképzelhető azonban, hogy rokonságban van azzal a Kájoni-kódexben latin és magyar nyelven egyaránt lejegyzett szöveggel, amely a kánai menyegző történetét idézi, mivel ez utóbbi tartalmát tekintve szintén a bibliai történet tréfás formában lejegyzett változatának tűnik. További érdekessége, hogy felsorolja mind a tizenkét apostolt, sőt, mindkét „tizenharmadik” apostolt is: Szent Pált és az iskarióti Júdás helyére választott Mátyást is a következőképpen: 

„Társaival Péter vígan lakozik
Jánosra köszöni, örömöst iszik. (…)
Bertalan a jó bort dicséri igen
Fülöp azt kívánja, hogy sok teremjen.(…)
András ott megtölti az ő palackját, 
és a kisebb Jakab az ő korsóját.(…)
Tádeus fazékból köszön Simonra,
Tamás pedig viszont köszön Mátéra.(…)
A’ más Jakab szépen üvegből iszik,
De Iskariotesnek vederből tetszik.(…)
Te Pál és Mátyás későn jöttetek
ha nem ihattok, kire vethettek.”

Könnyen elképzelhető, hogy a kánai menyegzőről szóló ének – az eddigi szakirodalom állításával ellentétben – nem csupán azért került az egyházi énekgyűjteménybe, hogy a vidámság és a szórakozás létjogosultságát és biblikus eredetét igazolja, hanem azért is, mert a szöveget ismételve könnyebb volt megjegyezni az apostolok neveit. Ez pedig szoros összefüggést mutat a Cena Cypriani – Umberto Eco által is említett – memoriter jellegével. A kánai menyegző éneke a későbbiekben számos helyen elterjedt, s szórakoztató jellegéből adódóan főként a lakodalmakat színesítette.