„A munkám a hobbim” – interjú Koncz Leventével

Lebontani a falakat, minél több sikerélményt adni a matekból rosszul teljesítőknek, a legjobbaknak pedig megmutatni, hogy a határ a csillagos ég – avatta be lapunkat ars poeticájába a friss Ericsson-díjas mestertanár, Koncz Levente. Az Óbudai Árpád Gimnázium igazgatóhelyettesével a díjjal járó elismerésről, tehetséggondozásról, motivációról, továbbá arról beszélgettük, miért fogad be valaki minden karácsonykor egy hajléktalant saját otthonába.

A képen Koncz Levente látható.
Kép forrása: Az Ericsson Youtube csatornája.


Az Ericsson Magyarország idén immáron tizenkilencedik alkalommal adta át az Ericsson-díjat. Ezt azok a matematikát és/vagy fizikát oktató pedagógusok kaphatják meg, akik sokat tesznek tantárgyuk megszerettetéséért és a tehetséggondozásért. Az Ericsson-díj az egyik legnagyobb presztízzsel bíró, középiskolai matematikai tanároknak adható elismerés – mit érzett, amikor megtudta, hogy Ön is a díjazottak között van?

Váratlanul ért a hír, mivel nem tudtam, hogy a jelöltek között szerepel a nevem – mint kiderült, az egyik tanárkollégám jelölt (a díjazottak személyére szakmai és társadalmi szervezetek, illetve a jelöltek munkáját ismerő kollégák, tanítványok tehetnek javaslatot – a szerk.). Természetesen jó érzés és nagyon nagy megtiszteltetés, hiszen ezzel neves kollégák társaságába kerültem. Ugyanakkor egyfajta méltatlanságot is éreztem, hogy miért pont én kaptam meg… A humántárgyakat oktató pedagógus kollégáim ilyenkor mindig kissé irigykedve mondogatják, hogy nekünk, akik reál tantárgyakat tanítunk, sokkal több díj érhető el, amellyel a munkánkat elismerhetik.

Mi az üzenete egy ilyen elismerésnek?

A díj egyfelől hitet tesz az utánpótlásképzés fontossága mellett – ne feledjük, az Ericsson Magyarországnak is fontos hátországot jelent a középiskola, és az innen kikerülő tehetséges diákok. Másfelől a díjban ott van a köszönet, a díjazottakat elismerik, amiért sokat tesznek az adott tantárgy népszerűsítéséért, illetve a tehetséggondozásért. Harmadrészt pedig fontos a tanári példaképek felmutatása mind a pedagógusok, mind pedig a diákok számára.

Ez jól látszik az Ericsson-díjhoz készült kisfilmből is, amelyben diákjai őszinte rajongással beszélnek Önről. Mi a titka?

Vannak olyan tanári erények, amelyeket kiemelten fontosnak tartok, és így ezeket igyekszem minél nagyobb mértékben gyakorolni. Ilyen például a kiszámíthatóság és a következetesség. Fontosnak tartom, hogy olyan légkört teremtsek az osztályban, amelyben a diákjaim biztonságban érzik magukat, s ne az határozza meg a napjaikat, hogy én éppen milyen lábbal keltem fel. Nem jó, ha egy pedagógus a magánéleti gondjait magával viszi az iskolába. Azt próbálom továbbá sugallni, hogy úgy érezzék: nem ellentétes térfélen focizunk, hanem egy csapatban, együtt, egy célért dolgozunk. A diákjaimat ily módon próbálom partnerként kezelni.

Hallani is a hangjában, hogy nagyon szereti a hivatását.

Szerencsés vagyok, mert nap mint nap jól érzem magam az iskola falai között, azt is mondhatom, hogy a munkám a hobbim. Soha nem éreztem fáradtságot vagy csömört a munkám kapcsán. Szeretem a diákjaimat, és valami viszonzást is érzek részükről – ki ne vágyna ilyen munkahelyi környezetre? De az is sokat számít, hogy egy olyan tanintézményben oktathatok, ahova többnyire jobb képességű diákok járnak.

Ezek szerint a motivációt illetően nincsenek gondjai. Hogyan zajlik a tehetséggondozás?

A motiváció nem hangsúlyos kérdés. Az ide járó diákokban általában kezdettől fogva megvan a motiváció, nincs arra szükség, hogy valakinél 180 fokos fordulatot érjünk el. Az én feladatom pusztán az, hogy a bennük rejlő érdeklődést kiaknázzam, és később fenntartsam. A matektagozatban pedig még kedvezőbb a helyzet: ha a diákok látják, hogy ilyen fiatalon a matematika milyen mélységeibe tudnak eljutni – ami nem is része a rendes középiskolai tananyagnak –, akkor a határ a csillagos ég. 

A kisfilmben az egyik diákja „reménytelen esetnek” nevezte saját magát, már ami a matematikát illeti. Az ő esetükben mi a siker receptje?

Nagyon izgalmas kihívásnak tartom, ha matematikából viszonylag gyengébb képességű diákokkal foglalkozhatok. Ezek a tanulók hálásak, ha azt látják, hogy valaki különös figyelmet fordít rájuk, ők ugyanis már elkönyvelték, hogy nekik a matek „kínai”. Ez pedig kimozdítja őket a reménytelenség állapotából. Szoktam kapni olyan csoportokat, ahol a diákokat előzőleg sok kudarc érte matematikából: náluk megpróbálom a falakat lebontatni, minél több apró sikerélményt adni nekik a fokozatosság jegyében. Az elején több „potyaötöst” adok, s ez önbeteljesítő jóslatként hat: aki hisz magában, szárnyakat kap.

Kanyarodjunk vissza az Ericsson-díjhoz. Kevesen tudják, de Ön kezdeményezője volt egy azóta országossá nőtt programnak, amely az Első Kézből a Hajléktalanságról nevet viseli, s minden évben karácsonykor vendégül lát otthonában egy hajléktalan férfit – ahogy az a díjhoz készült kisfilmből is kiderül. Mennyire jár társadalmi felelősségvállalással egy ilyen díj?

Ezt a történetet az élet hozta magával. A Dózsa György úti metrómegállóban találkoztam Balog Gyulával, aki az aluljáróban árulta a Fedél Nélkül című újságot, de hetek, hónapok teltek el, mire rászántam magam és vettem egy példányt, benne Gyula önéletrajzi ihletésű novellájával – mint kiderült, ez egy sorozat második része volt. Visszamentem hozzá, és elkértem az első részt. Később többször megálltam vele beszélgetni, kapcsolatunk pedig egyre jobban mélyült. Aztán 2006-ban gondoltam egyet, és meghívtam Gyulát a gimnáziumunkba előadást tartani a tavaszi iskolanapokra. Ez nagyon nagy siker lett; kiderült ugyanis, hogy Gyula remek előadó. Ebből azóta iskolai előadássorozat kerekedett, amit – hogy pontosak legyünk – Gyula kezdeményezett, és lelkesedésével, rátermettségével azóta is életben tart. Ma már több hajléktalan társa tart előadásokat országszerte, ami fontos szerepet játszik a társadalmi érzékenyítésben és az érintettek önbecsülésének helyreállításában is. Gyulát aztán először egy vacsorára hívtam el hozzánk, egy ideje viszont a szentestét is velünk tölti. És hogy a másik kérdésére is visszatérjek: valóban, jár egyfajta társadalmi felelősségvállalással a díj. Én például igyekszem jó példával elöl járni. Nem reklámozom, de mindenki tudja rólam, hogy öt gyermekem van, és boldog házasságban élek. Ma már ennek is üzenetértéke van.