„A művészet nem holmi vasárnapi úri huncutság” – beszélgetés a Waldorf pedagógiáról

Karkus Ottóval, a solymári Fészek Waldorf Iskola tanárával a pedagógia művészetéről, a felejtés szerepéről a tanulásban és a gyermekek megismeréséről beszélgettünk.

Karkus Ottó látható a képen.

A rendszerváltás határán, 1989-ben, itt Solymáron eresztett gyökeret újra (a két háború között már virágzásnak indult, de a történelmi események miatt elsorvadt) Waldorf-mozgalom. Beszélnél egy kicsit a kezdetekről?

Solymáron alakult az első Waldorf óvoda, valóban a rendszerváltás határán, igazából még picivel előtte. Az óvoda után megalakult egy iskola is ugyanitt – de még nem a Fészek – hanem egy másik iskola, ami két évig Solymáron működött, de aztán jött egy lehetőség, Pesthidegkúton kaptak egy épületet és átköltöztek oda. Így lett a pesthidegkúti Waldorf Iskola az első Waldorf Iskola az országban. Az óvoda az továbbra is maradt itt, Solymáron. A kilencvenes években országszerte alakultak az iskolák is. Amikor a Fészek alapítására sor került, az országban már volt négy-öt-hat iskola. 

Mennyire volt izgalmas, mennyire volt nehéz iskolát alapítani az első demokratikus választások előtt? Hogyan sikerült alternatív iskolát alapítani a kommunizmus végnapjaiban?

Maga a mozgalom, az antropozófia, amin a Waldorf pedagógia is alapszik, ez zajlott korábban is az országban, persze illegalitásban. Jártak Magyarországra euritmisták, voltak titokban összejövetelek. A Waldorf úgy indult itthon újra, hogy dr. Jakab Tibor orvos Svájcban, Dornachban praktizált és ott született meg benne az a gondolat, hogy kellene alapítani itthon egy óvodát. Amikor ő hazajött, egy csoporttal közösen nekiállt megszervezni. Benyújtottak egy kérvényt a minisztériumba egy magánóvoda indítására. Ebben az volt az érdekes, hogy a Waldorf mozgalom német eredetű, Solymáron meg jelentős a német kisebbség mérete. Így a német eredetet kihasználva adták be a papírokat. A minisztériumban volt egy ember, akit menesztettek, de az utolsó munkanapján aláírta az engedélyt, hogy Solymáron lehet egy német irányultságú óvodát alapítani. Gyakorlatilag egy emberen múlott az egész, aki bizonyos mértékben szimpatizált az alapítókkal. Így alakult az első Waldorf óvoda. Az alapítást pedig a település kétnyelvűsége és a német kisebbség tette abban a világban indokolttá. Az első Waldorf óvónő is Németországból jött, a saját anyanyelvén foglalkozott a gyerekekkel. 

„A gyerek vágyik arra, hogy felfedezze a világot, de vágyik arra is, hogy valaki kézen fogja.”

Külső szemlélőként annyit tudok a Waldorfról, hogy ez egy gyerekközpontú pedagógiai szemlélet. Viszont érdekelne, hogy mi a fő iránya, mi az alapja ennek a pedagógiának?

Abból a felismerésből indult ez a pedagógia az 1900-as években, hogy egyre inkább eltűnnek az ösztöneink – már abban az időben is, de ez ma is így van – mégpedig azok is, ami alapján pedagógiát lehetne művelni. Ösztönök híján pedig valamifajta megismerés szükséges ahhoz, hogy taníthassunk és nevelhessünk. Először meg kell ismernünk az embert, hogy ki is valójában, és utána tudhatjuk meg, hogy mire is van valójában szüksége. Ma már ez nem megy ösztönösen, hogy ránézek a gyerekre és érzem, hogy mit kell átadnom neki. Ezért kell keresni valamilyen utat, amivel az ember megismerhető. Ez lehet a pszichológia – nagyon sok iskola nőtt ki pszichológiai irányzatokból, merthogy a lélektan szintén megismeri a gyereket, és meg tudja mondani, hogy mire van szüksége – de az a megismerési út, amiből a Waldorf pedagógia kinőtt, az az antropozófia. Az antropozófia ugyanúgy megpróbálja megismerni, hogy ki a gyerek. A pedagógiára vonatkozóan az antropozófiai megismerésnek két fontos eleme van. Az egyik úgy látja, hogy a pedagógia inkább hasonlít a művészethez, mint a tudományhoz. Michaelangelo azt mondta – hogy egy példával éljek – hogy a kőben benne van a szobor és nekem csak le kell fejtenem róla. Ilyen értelemben egy művésznek nem lehet előírás-szerűen megmondani, hogyan kell a munkáját elvégeznie. Az ő művészete abból adódik, hogy ismeri az anyagot, ismeri a szerszámait, és van egy belső inspirációja. Hiába próbálkoztak bármikor is egységesíteni, hogy milyen művésznek lenni, ez lehet elméletileg bármilyen izgalmas kihívás, de a gyakorlatban ez lehetetlenség. Ugyanezt a pedagógiában sem lehet nagyon végrehajtani. A pedagógia tehát nem egy tudomány, hanem egy művészet, azaz egy individuális megismerésből számomra fakad valami, ami alapján én aztán művelem a pedagógiát. 

A másik rész, amit az antropozófia hozzátesz a pedagógiához, hogy régen tudtak az embernek egy olyan részéről, ami nem látható. Tehát nemcsak a fizikai embert akarták megismerni, hanem úgy gondolták, hogy létezik egy ennél magasabb rendű egység, létezik egy értelem. Hogy az emberi világra kicsit jobban rávilágítsak, vegyünk példának egy széket, hogy az hogyan készül el. Azt viszonylag ritkán gondoljuk, hogy az ember úgy működik, hogy véletlenszerűen lát anyagokat és véletlenszerűen összehoz egy széket, de még azt sem gondoljuk, hogy elkezd valamit kopácsolni és a végén rájön, hogy ez most pont egy szék lesz. Az ember előre eltervezi a széket, valami célja van tehát és úgy születik meg a tárgy. Az emberi világban ezt az értelmet fel lehet fedezni. Az ember több mint fizikai lény. Az egyes életszakaszoknak megvan a maga minősége, amire a gyereknek, embernek szüksége van. Az iskoláskorban – ami az antropozófiai megismerésből fakad – a gyereknek 7-től 14 éves korig tekintélyre, példaképre van szüksége, aki vezeti őt. A gyerek vágyik arra, hogy felfedezze a világot, de vágyik arra is, hogy valaki kézen fogja. Például, ahol fél, azon őt átvezessék, vagy ha ő odarohanna egy virágos réthez, hogy az anyukájának összeszedjen egy csokrot, ott legyen valaki mellette, aki azt mondja „nem lehet”, mert ő tudja, hogy az ott egy mocsár. Ebben az életszakaszban arra van szüksége a gyereknek, hogy a felnőtt ismerje őt, és mint tekintély, vezesse őt a világban. 

„ha a kapcsolatainkat, az érzelmi életünket, az akaratunkat vizsgáljuk, akkor már nem feltétlenül mondhatjuk, hogy olyan jó irányban haladunk”

Ha csak egy valamit lehetne bevezetni a közoktatásba a Waldorf szemléletből, mi lenne az a dolog számodra?

Az emberi gondolkodást nagyon jól tudjuk napjainkban fejleszteni. Az ember viszont nem csak gondolkodik, hanem érez és akar is. Hogyan lehet ezeket a területeket, tehát az ember lelkét, az érzelemvilágát és az akaratát fejleszteni? Egy nagyon nagy alapfelfedezés, hogy a művészet eszközével növekedhet az ember ezeken a területeken. Tehát jó lenne valahogy elterjeszteni azt a nézetet, hogy a művészet nem holmi vasárnapi úri huncutság, hanem a mindennapoknak egy olyan része, ami az embernek a lelki dimenzióját fejleszti. Ha megnézzük a gondolkodásunkat, olyan ütemben fejlődik, hogy az lenyűgöző, nagyszerű. De ha a kapcsolatainkat, az érzelmi életünket, az akaratunkat vizsgáljuk, akkor már nem feltétlenül mondhatjuk, hogy olyan jó irányban haladunk. Azt gondolom, nagyon fontos lenne átgondolni, hogy a művészetnek milyen helye van az ember életében. Ez nem csak annyi, hogy eljárogatok alkotgatni valahova, hanem ez a mindennapokban hat ránk – mindenfajta művészet: az irodalomtól kezdve a zene, a dráma, a rajz. Ez emberebbé teszi az embert. 

Azt tudtam meg korábban rólad, hogy betűtanulástól érettségiig végigkísértél egy osztályt. Ez valószínűleg itt ma Magyarországon keveseknek adatik meg. Ezért is érdekel engem, milyen érzés, milyen tapasztalat 12-13 éven keresztül végigjárni ezt az utat?

Azt gondolom, hogy ez egy nagy ajándék. Egyre inkább az a jellemző, hogy mivel egyre kevesebb a személyes találkozás, a személyes együttlét, ezért egyre nehezebb megismerni és megérteni a másik embert. Egyre könnyebben elsiklunk egymás mellett, egyre kevésbé fedezzük fel, ha valakinek nehézsége van. Elsétálunk az utcán nehézséggel küzdő emberek mellett, mert félünk. Tehát nagyon nehéz ma valódi kapcsolatot találni. Egy óriási ajándék szerintem, hogy megadatott, hogy 13 éven keresztül egy nagyon szoros kapcsolatban lehet megismerni egymást. A napunk nagy részért együtt töltjük, és nem csak úgy, hogy ülünk és beszélgetünk, hanem velük vagyok, ha színdarabot csinálunk, ha utazunk, ha kirándulunk, velük együtt mozgok. Ez olyanfajta megismerést ad, ami nagyon-nagyon ritka. Ez keveseknek adatik meg. Nemcsak nekem, hanem a gyerekeknek is. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék benne, hogy olyan módon sikerül megismerni egymást, ami máshol nem lehetséges. Ezt én ajándéknak élem meg, ahogy így fölnőttünk együtt, 13 éven keresztül. 

„a felejtés révén születhetnek meg a képességeik”

Fölírtam pár varázsszót, ha valaki egy Waldorf iskola honlapjára téved, akkor valószínűleg találkozik ezekkel. Ami elsőként a legérdekesebb lehet (legalábbis számomra), hogy epochális rendszerben oktattok, ami az emlékezés és a felejtés ciklusait figyelembe veszi. Beszéljünk kicsit arról, hogy mi lehet a felejtés szerepe az oktatásban?

Ugyanúgy van ez, ahogy nem feltétlenül ismerjük fel az alvás jelentőségét, hanem gyakran csak azt fogjuk fel, hogy kiesett idő, amit ezzel a napi rutinunkkal töltünk. Hiszen csinálhatnék addig is valami értelmeset, amíg ugye muszáj aludni. Pedig az alvás is egy nagyon aktív folyamat, közben változik bennünk valami. Ugyanez a helyzet a felejtéssel is, hogy azt gondoljuk, hogy rossz, ha valamit elfelejtünk. A felejtés azonban nagyon hasonló az alváshoz, de akár az emésztéshez is. Amikor a táplálékot magamhoz veszem, addig tudatos a folyamat, amíg ízlelek, nyelek, de ahogy bekerül a gyomromba az étel, onnantól kezdve a folyamat felett nincs tudatos kontrollom. Az az érdekes ebben, hogy amikor azt gondolom mondjuk, hogy a káposzta nagyon egészséges, és onnantól kezdve csak káposztát eszem, és csak káposzta-anyagot veszek magamhoz, akkor nem kezdek zöldülni és fodrosodni. A káposzta-anyagot lebontom, átalakítom és emberré teszem. Amikor egy anyagot megtanulok és az olyan, ami emészthető, és lebontom, átalakítom, akkor valami képességként születik újra bennem. De ha nem hagyjuk magunkat felejteni, hanem folyton a memóriában akarjuk tartani, akkor nem alakulnak ki valahogy a képességeink. Ezért nagyon fontos, hogy valamit megtanuljunk és utána elfelejtsünk, hogy az bennünk átalakuljon és táplálni tudjon. Nyilván, ha követ eszünk, azt nehéz megemészteni, tehát elsődlegesen fontos, hogy a tananyag az emészthető legyen a gyerek számára. Az emberismeretből származik az, hogy mit gondolunk arról, hogy mi az, ami emészthető bizonyos korú gyerekeknél és valóban nem akarunk mindent azért tanítani, hogy az az emlékezetben maradjon. A természet gondoskodik erről, mert ha az ember valamivel bizonyos ideig nem foglalkozik, azt úgyis elfelejti. Ez persze véletlenszerűen történik. Viszont fontos része a pedagógiánknak, hagyni a gyerekeket felejteni, mert a felejtés révén születhetnek meg a képességeik. 

Az interjú legelején szóba kerültek az euritmisták. Az euritmia egy Rudolf Steinerhez köthető mozgásművészeti forma, ami a Waldorf iskolákban is fontos szerepet kap. Hogyan alakult ki, és miért lett fontos szerepe a Waldorf pedagógiában?

Annak idején Rudolf Steinernek nem volt jó véleménye a versenysportról. Úgy vélte, hogy az ember sport közben úgy mozog, hogy nem hatja át lélekkel a mozdulatait, ettől a mozgása egyre állatiasabbá válik. Gyakorlati darwinizmusként gondolt a sportra, tehát az ember szerinte visszamegy az állat szintjére, ha a mozgást nem hatja át lélekkel. Mechanikus, gépies, versenyszellem van benne, csak a testtel foglalkozik. Ő olyan mozgást látott szükségesnek a gyerekek számára, ami lélekkel át van hatva. Erre dolgozta ki az euritmiát, egy olyan mozgást, amit az embernek a lelkével kell követnie. Azt gondolta első körben, hogy nincs szükség sportra meg testedzésre, hanem maga ez elég. Eltelt egy év, és amikor járt az iskolában, észrevette, hogy a gyerekek végtagjai mozgás után kiáltanak. Tehát nem elég az euritmia. Szükség van testnevelésre, de azt nem találta megfelelőnek, amilyenek a kor tornaórái voltak, tehát létre kellett hozni egy új rendszert. Keresett ehhez egy társat, ez volt Fritz Graf von Bothmer, aki elkezdett egy testnevelés programot kidolgozni az első Waldorf iskolában. Az euritmia és a Bothmer-gimnasztika összetartoznak. Egy művészeti példával élve a Bothmer-gimnasztika az olyan, mint a hangszereknek a fölhangolása. A testet egy olyan állapotba képes hozni, ami emberhez méltó. Az euritmia meg már az az állapot, amikor ezen a felhangolt testen elkezdenek játszani, és akkor megjelenik valami művészi együttmozgás, mint egy zenekar. A gimnasztika nem művészet, az valamilyen módon beleállít a térbe egészségesen. Az euritmia már művészi mozgás, ahol a lélek a testtel együtt mozdul. Ez a kettő együtt emberivé tesz. Megalapozza a tértudatosságot, azaz segít felismerni, hogy hogyan vagyok a térben, ráébreszt arra is, hogyan vagyok jelen az időben, az egymásra figyelésre is ki van hegyezve mind az euritmia, mind a Bothmer-gimnasztika. Mind a kettő figyelembe veszi, hogy az ember nemcsak test, hanem lélek és szellem is. 

„megvan az a veszélye a pedagógiánknak is, hogy dogmává merevedik”

Szükséges-e, hogy egy pedagógia megújuljon? Mennyire változik a Waldorf-szemlélet a korral?

A Waldorf pedagógiáról Steiner mindig azt mondta, hogy ez nem egy örök pedagógia. Hanem ennek mindig a megismerésből kell fakadnia, de a megismerésnek az időkhöz igazodva át kell alakulnia, ezért a pedagógiának is át kell alakulnia. Sőt annyira át kell alakulnia, hogy amikor párhuzamos első osztályok vannak, mind a két osztályban a K betűt tanulják leírni, de teljesen másképpen – mert más a tanár, mások a gyerekek, és más módon tudnak a pedagógusok az osztályhoz eljutni úgy, hogy valami közös alapjuk van. Nem lehet egységesíteni ezeket az egyéni utakat. Ilyen értelemben nem az öröklétnek lett kidolgozva a Waldorf pedagógia, állandóan változnia kell. Mint minden rendszernek megvan az a veszélye a pedagógiánknak is, hogy dogmává merevedik, hogy nem lehet másként művelni, csak úgy ahogy azt évtizedekkel korábban is csinálták. Létezik egy waldorfos szlogen: „Rudolf Steiner hat gesagt.” Azaz Rudolf Steiner megmondta – és akkor azt pontosan úgy kell tenni, aszerint kell haladni. Igen, de ő azt is mondta, hogy ne hallgassatok rám, mindig nézzetek körül, hogy mi van most. Az ember változik, a pedagógiának is változnia kell vele együtt. Mint ahogy az euritmiáról is azt gondolta, elég egymagában, de kiderült, hogy mégsem.