Nagy Feró esete a kettős tagadással

Nem, nem, hát hányszor mondjam, nem kell… legalábbis a minden korok parlamentje bal- és jobboldali ülésrendjének felfejtéséről nem kell most is szót ejteni. Azt a hiedelmet szeretném eloszlatni ma és mindenkor, hogy a magyarban létezne kettős vagy kétszeres tagadás. Na gyerünk.

alt


We don’t need no education

A Pink Floyd egykori nagyszerű és legendás zeneszáma A fal című lemezükről sem ezért a mondatért jutott eszembe: Hey, teachers, leave them kids alone, de még nem is a We don't need no thought control mondat miatt egyébként jogos, viszont nyelvtanilag karcosan összerakott  gondolatáért, hanem az örökbecsű refrénnek a címben idézett első, no így persze már nem kiragadott mondata miatt. 

Ami az angolban kétes értékű nyelvileg, a magyarban helyes lenne? Vagy egészen más rejlik a gondolat és a szólás szabadsága, hovatovább nyelvi megformáltsága mögött? Nézzük.

A kettős tagadást az ilyen mondatépítkezésre mondják: Senki sem bánt. Ez angolul így fordítható le grammatikailag helyesen, figyeld az aláhúzásokat: Nobody _ hurts. A no a bodyban tagadva elég lehet és lesz angolul, hisz ez a nyelv az üzenetet egyszerű mondatként kezeli. A „nem” a bánt ige előtt már sok lenne angolul, minek. A műveletlenebbnek tartott angol ajkúak az angolok között persze életszerűbben, érzelemdúsabban és furmányosabban használják a nyelvet, ha nem is „helyesen”. Lássuk, miért.

Odüsszeusz óta, aki magát a Küklopsz felé ravaszul így mutatta be: Senkise vagyok (azaz a nevem: Senkise), tudjuk, hogy csak a buta, egyszemű óriások egyetlen szemét lehet ezzel kiszúrni: Senkise bááááááánt! Így, sic, a senkisét csakis egybeírva. Az alanyként felbukkanó tagadó értelmű névmás, a nobody ugyanis nem képes önmagában a teljes állítást, állítmányt, egész mondatot megmásítani, csak magát képes tagadó értelművé tenni. Ezért tesszük mi a mondatba a tagadószót, a nem-et is akkor, ha az egész mondatra vonatkozik. Így hangozna magyarul a valódi kettős tagadás: senki sem … nem bánt. Mondaná ezt valaki is egy óriás előtt, reszketve? Vagy ezt: Senki báááánt! Mondaná ezt valaki is egy nyelvóriás előtt, reszketve? Belefulladna akkor is, ha az óriás mondja vissza neki.

A sem is nem? Vagy az is-nem a valódi nem?

Tehát csak látszólag tagadunk kétszer, valójában sima értelmi egyeztetésről és mögéértésről van szó, a mondat valójában összetett: Sem én, sem te, sem ő, sem ki (illeszkedéssel senki) az, aki nem bánt… Vagy másként kifejtettebben: nem bánt, még ő sem, ez sem, amaz sem. Ezért szabályos édes anyanyelvünkben mindkét (értelmi és grammatikai) egyeztetés az ilyen esetekben is, az ősi állításokat híven követve: „Kati és Peti játszik [=Kati is játszik, és Peti is játszik, lám, két mondat]. / Kati és Peti játszanak [=Kati és Peti azok, akik játszanak, tehát mindketten játszanak, lám, két mondat]”. A sem pedig az „ez is, az is, amaz is nem” egybeolvadása: az a bizonyos „sem”. És az és kötőszó is az is-ből, s-ből jön, így: ’ja és még az is, ismerjük meg, elmondom még azt is’, szóval ebben az értelemben.

Az angolban a kettős tagadás persze nyelvhelyességi hiba az előírók szerint. Őlordsága újkori nyelve tisztán grammatikailag egyeztet itt, ezért látszólag pontosabban építkezik. A „Nobody hurts!” ősi, mégis modern küklopszi logikáját követi. Nem azonosul Feróval, aki már rég, a 70-es években megénekelte költőien a no educationt magyarul, a tagadások tagadásával: 

„Nem kell,
Hányszor mondjam, nem kell?
Akkor sem kell semmi,
semmi nem kell, nem kell!
Tőled nem kell, nem kell,
Még a nem kell sem kell semmi,
Semmi nem kell, nem nem nem nem kell…”

Ha létezne a magyarban kettős-kétszeres, akkor bizony létezne háromszoros, sőt, négyszeres vagy ötszörös tagadás is, íme: „Soha sehol senkit és semmit nem találok”. Mindez persze – tagadhatatlanul – nem igaz. Kinek mit juttatott a sors. Ez viszont tagadhatatlanul igaz.