A nagybetűktől a kisbetűkig

A nagy- és a kisbetűk mint olyanok: betűfajták, nem a méretük a lényeg. Ha az lenne fontos, külön kellene írnunk ezt a két szóösszetételünket, akár a kis- és a nagyasszonyt, akiket ugyancsak nem a méretük, hanem egyéb tulajdonságukért szeretünk és írunk egybe.

alt


Sokak szerint nyúlfarknyi, amiket írok, mások hosszabb szövegeket szeretnének. Szerintem a mondanivaló határozza meg, mennyi szót és sort írunk egymás után. Én ma szószátyár leszek. Aki nem ezt a műfajt kedveli, ne is olvasson – mert máma már nem hasad – tovább.

Fecsegek kicsit, ha szabad

Minden élőlénynek, tárgynak, élettelen és gondolati dolognak is lehet KÖZÖS, valamint saját, TULAJDON neve is. Így tanulják a főnév jelentés szerinti alaphasítását a gyerekek, akik éltetnek, és akikért élek. 

Nemcsak az alsó tagozatot, hanem a négy elemit és a felvidéki alapiskolát kijárt honfitársaim között is működik ez. Ebből azonnal megértik azt is az édesanyjuk szoknyája mögül ki-kipislantó oldalasok, ami a sima, „hasítatlan” főnév fogalmának bevezetése során természetesen még nem mindegyiküknek sikerül, akkor sem, ha jó és érdekes példákat sorolunk hozzájuk, megmutatjuk a mondat szintjén a viselkedésüket, netán még kerestetünk is párat az olvasmányaikban, és nem pedig kétes értékű, vitatható szabályokat bifláztatunk. 

Ez rendben is lenne, hiszen a nyelv két alaphasítása, amely szerint működik a nyelv szerintem: a konkrét, fizikális – szemben az elvonttal, absztrakttal, illetve az egyedi, specifikus – szemben az általánossal, generállal, amely már a pólyába csomagolt csecsemőink szemében is ott ragyog, annyira ősi. 

Az előbbire (konkrét – elvont) könnyű példát találnunk, mert nemcsak a nyelvnek, hanem annak a bizonyos nyelvi humornak az alapja is. „Ez mindennek a teteje…” Ez a háborgó, az elvont, a nem szó szerinti verzió. A szójátékos, konkrét, fizikális változat pedig ez: „Ez [mármint a konyhai fedő] mindennek a teteje…”, ahogy Besenyő Pista bácsi gondolta valaha kacagtatóan, a kétféle megértést kihasználva egyszerre. A Mi a szösz? és a Felmegy bennem a pumpa! pont ez a jelenség a szövegkörnyezet félreérthető, huncut, fizikális értelmű megmásításával.

Az utóbbinak, ennek az egyedi – általánosnak felel meg a tulajdonnév és a köznév kategóriája, amellyel a kicsik harmadikban megismerkednek, ha már kinevettétek magatokat ezeken a konkrét – elvont-féle evidens felismerésen alapuló, elmegyújtó nyelvi játékokon. 

A névadó ünnepség és a melléknevek

A tulajdonnév nem más lehetett valaha, mint az egyedi, az első azonosítás és megnevezés. A köznév meg a később általánossá merevült néven nevezés, mert túl sok hasonló volt ugyanabból. Jé, ez is, az is olyanféle. Össze kellett foglalni, nem lehet mindennek külön nevet adni, de minek is. 

Ha a szóbeli közlés kezdeteire gondolunk vissza, vagyis az első azonosításokra, megnevezésekre, minden főnevünket nagybetűvel írnánk ma is, mint a németek. Mert az annak, akárhány is van egyébként belőle, a saját, tulajdon neve. Nem véletlen, hogy az első ábécék csupa nagybetűvel íródtak, és az sem, hogy a betűkkel ismerkedő gyermekeinknek ez a betűfajta jóval ismerősebb és könnyebben meg is jegyezhető, mindenféle varázslás és sámánkodás nélkül. 

A dolog persze fordítva is igaz, annak rendje és módja szerint. Így lett emberek megkülönböztető neveként a faluközösség sánta Pista bácsijából Sántha István. A zárakkal, lakatokkal foglalkozó, lakatos Tóniból meg Lakatos Antal a sok lehetséges többi Tóni között, mert a melléknév, legyen az tulajdonság, jellemző, származás, bármi: egyedivé tesz az egyenlők között.

Náncsi néni kifőzdéje

A tulajdonnevek csoportjainak helyesírása talán a legnehezebb a gyerekek számára a felszólító igealakok után a sorban. Hogy miért? Sok más mellett (most ezeket hagyjuk is) azért, mert a több elemből álló tulajdonneveink nem mindegyik tagja mindig nagybetűs. Márpedig a könyv-, mese-, vers- és újságcímeket és bizony az intézmények nevét, legalább az iskoláét, a szüleik „dolgozóját” és a könyvtárét le kell tudni helyesen írniuk már nekik is.

A munkanaplózó tanító kollégák hívták fel a figyelmünket arra, hogy ezt az „intézménynevek” részt még egyértelműsíteni kellene. Elsőre nem értettem. Mi nem világos? Az intézmények nevének minden fontos tagját nagybetűvel írjuk.

Megnéztem sok helyen, köztük az MTA kiadványában, az MHSz.-ben is, ahol körülbelül ezt találtam a nagy- és kisbetűs köznévi tag kapcsán: A mozik, vendéglők, eszpresszók, üzletek, fürdők, temetők, lakóparkok, szállodák, panziók, termek stb. neve lehet intézménynév is. Lehet? De mikor s miként? 

Szóval ez a baj, a bizonytalanság. És valószínűleg nem világos az intézménynév fogalma sem a kicsiknek. Mondjuk, nem is csoda, ahogy a táblákat, feliratokat olvasom. Bizony elég nagy a keveredés, sok a téves is közöttük, na. Az is megtévesztő lehet, hogy számtalan felirat csupa nagybetűs, így a valódi kis- és nagybetű rejtve marad.

Így hát újra nekikezdtem és -fogtam is a dolognak. Ezzel a fenti alcímben levő példával dolgoztam, amellyel az átdolgozott és most frissen tankönyvvé nyilvánított, negyedikes Újgenerációs Anyanyelv… munkafüzetben találkoznak a gyerekek már most szeptembertől egy játékos kommunikációs feladatban, mert ezzel jól meg lehet mutatni a jelenséget és a megoldását is. 

A címben itt fent minden betű verzál ugyan (NÁNCSI NÉNI KIFŐZDÉJE), de normális esetben nem így írjuk ezeket a helyeket, pláne nem folyóírásban, bár kibúvónak nyilván hatalmas ötlet lenne. 

Pedig a megoldás egyszerű: valóban, ezek a közösségi helyek, a boltok és a cukrászdák, a megállóhelyek és a fürdők eredendően, elsősorban és tipikusan fizikális helyek, hiszen konkrét, megfogható épületek, azaz kisbetűs az írásmódjuk a nagybetűs egyedi elnevezésük után. Ezért írtam a nyelv hasítását is fentebb, ha emlékeztek még a fecsegős részre: fizikális – absztrakt, vagy a gyerekek sokkal bölcsebb nyelvén: csak a gondolatunkban létező dolog.

Ilyen a Magyar Tudományos Akadémia, ahová nem lehet bekopogtatni, csak az épületébe, a Móra Ferenc Általános Iskola, ahol tanulhatok ugyan, de számtalan épülete lehet, és ahová határozott névelő nélkül is járhatok iskolába, valamint Náncsi Néni Vendéglője is, ha olykor-olykor intézménynévként utalok rá, de amelybe így sose léphetek be, akármilyen éhes is vagyok, ezért „ott” soha nincs se áramszünet, se szünnap. 

Intézzük el hamar

Az intézmény mint „gondolati dolog”, akármennyire maszálásnak is tűnik a szókapcsolat első hallásra, értelmes, és nem más, mint az absztrakt főnév tulajdonnévként ritka elvontja, a jogi személy, amelynek így minden tagja nagybetűs, amelyet lehet perelni, amely közleményt adhat ki, de nem egyenlő a fizikális hellyel, ahová be lehetne lépni. Nem lehet ott fagyit nyalni, de még egy jó kis házias menüt sem enni benne, mint Náncsi néni kifőzdéjében, ahol a tulajdonnév az eredeti üzenetét hordozza, a köznévi beltagot kisbetűvel írva, nem véletlenül. 

Ha Náncsi néni kifüggesztené a bejáratra a hirdetményt, hogy a Náncsi Néni Kifőzdéje (Nyrt., Zrt., Kft., Bt. stb.) közleménye ez: holnap technikai okokból zárva vagyunk, akkor nem az épület, a helyiség beszélne, nem az szólna hozzánk, tudásért és ételért éhesekhez.

Egyébként ha éhesen mind betolulunk Náncsi nénihez, a homlokzatra ő csak így írhatja ki magát és a vendéglátóhely nevét is: Náncsi néni vendéglője. Mert így nem intézmény, csupán egy közösségi hely, az a konkrét valami, ahová szívesen járunk ezért vagy azért.

Köszönet az értő és okos tanítóknak az észrevételért, akik az alsós gyermekekkel lélegeznek együtt nap mint nap, és amiért ez az írás született. 

A gyógyfürdő, a temető, a vendéglő, a cukrászda és a pályaudvar is pont olyan mértékben érzékenyek a nevük írására, mint nemecsek. De csak akkor, ha már intézményesültek.