„Nem lehet az ezeréves óravázlatot elővenni”

Várnai Zsuzsannával, a Farkasréti Általános Iskola pedagógusával a kortárs gyermekirodalom és a vizuális nevelés kapcsolódási lehetőségeiről beszélgettünk.

alt


A kortárs irodalom egy kissé mostohagyermekként kezelt terület a mai magyar oktatásban. Mi a helyzet az Önök intézményében?

A mi iskolánk kicsit más helyzetben van. A művészettel nevelés programunk immáron mintegy 10 éve folyik. Ennek lényege, hogy a gyerekek rendhagyó tanórák keretein belül dolgoznak fel egy-egy témakört irodalom, nyelvtan, ének-zene és vizuális ismeretek tantárgyakból. Ezeket az órákat napjainkban alkotó képzőművészek, írók, költők, zenészek közreműködésével tartjuk meg, és programunkban fontos szerepet kap a kortárs gyermekirodalom is. A foglalkozások nemcsak az iskola épületén belül zajlanak, hanem gyakran külsős programot is szervezünk. Az órákon próbálunk olyan könyveket feldolgozni, amelyek a kortárs gyermekirodalomban már pozíciót nyertek, bár kísérletezni is szeretünk. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az órák nem író-olvasó találkozók, nagyon is interaktív jellegűek. A programban iskolánk összes diákja részt vesz. 1-8. évfolyamig kötelező program a művészettel nevelés, amely alsó tagozatban remekül működik, hiszen az órák felcserélése, összevonása sokkal egyszerűbb. Így egy-egy mű, téma köré akár 3-4 óra is csoportosítható. Felsőben egy osztályt sok szaktanár tanít. Ilyenkor egyeztetek az osztályfőnökkel és az összes érintett tanárral is, hogy a magyaróra keretében tárgyalt anyag esetlegesen milyen más szakórákhoz kapcsolódhat. 

A kortárs irodalomról mintha ma alig folyna diskurzus. Ez gyakorlatilag kimerül egy-egy háborgó Facebook-poszt, vagy kommentáradat formájában bizonyos versek, vagy inkriminált verssorok után, miközben a kötelező irodalomról szóló párbeszéd elég nagy teret kap szakmai körökben. A szülőkben kell még korlátokat lebontani?

A szülőknél nem tapasztaltunk ellenállást. Tény, hogy nem mindig könnyű befogadni a kortárs irodalmat, de nem feltétlenül a művek nyelvezete miatt. Ezek a könyvek sokszor még mindig tabunak számító témákkal foglalkoznak, nyelvezetük közel áll a gyerekek által használt nyelvhez. Meglehet, nem válnak olyan örök érvényű alkotásokká, mint a klasszikus kötelezők. Viszont mai gyerekeknek szólnak, mai kérdéseket vetnek fel, a mai világra reflektálnak. A kortárs irodalmat választó pedagógusnak nem elég ismernie az adott művet, olyan feladatokat és eszközöket kell kitalálnia és alkalmaznia, amelyek lehetővé teszik a szöveg minél színesebb, érdekesebb, sokoldalúbb feldolgozását, tehát ez nem feltétlenül egy olvasónapló vagy dolgozat formájában történő számonkérést jelent. Akadnak olyan kollégáim, akik a diákok javaslatai alapján választanak a kortárs művek közül, ezért pontosan tudják, melyek azok az olvasmányok, amelyek népszerűek a gyerekek között, és ők is megismerkednek a szöveggel. Előfordul az is, hogy a tananyagban szereplő, klasszikus műveket dolgozzuk fel valamilyen modern megközelítésben. Például Arany János Vörös Rébék című balladájához teljesen újszerűen nyúltunk, igaz, ott csak a feldolgozás lett kortárs. Ha azonban kortárs alkotással dolgozunk, akkor az úgy fog beépülni a művészettel nevelés programba, hogy a gyerekek nemcsak irodalmi szempontból foglalkoznak a művel, hanem az órákhoz mindig kapcsolódik valamilyen vizuális nevelési feladat, zenei feldolgozás vagy dramatizált rész is, s ez sokkal közelebb hozza a diákokhoz a szöveget. A szülők felé pedig szinte kivétel nélkül pozitív visszajelzések érkeznek a gyerekek részéről. A diákok komplex élményt kapnak, és mindenre nagyon nyitottak, soha nem volt ebből probléma.  
 
Milyen iskolai környezetben tud mindez jól működni?

Elszánt csapat kell hozzá olyan iskolavezetéssel, amely azt mondja, ez fontos, és mondjuk a kémia és biológia órák „terhére” meghívja egy kortárs mű szerzőjét. A személyes találkozás és együttgondolkodás, alkotás a művészekkel mélyen beleépül a diákok tapasztalataiba. A kreatív folyamatok beindításához, a más tanulási területeken történő kreatív gondolkodáshoz és problémamegoldáshoz elengedhetetlenül fontosak ezek a foglalkozások. Az elmúlt 8 év alapján úgy gondolom, hogy az első lépést a pedagógusképzésben kellene megtenni mind a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom népszerűsítése, mind a művészettel nevelés mint lehetőség terén. Annak a pedagógusnak, aki egy ilyen programban részt vesz mindenekelőtt tájékozottnak kell lennie, illetve nagy segítség a kapcsolati háló, a művészek eléréséhez. Nálunk ez a munka évek óta zajlik az összes évfolyamon. Én szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy az időm nagy részét ezzel tölthetem. Nálunk eleinte az iskola alapítványa finanszírozta a művészettel nevelés programot, aztán innen-onnan próbáltunk pályázati forráshoz jutni. A szülők ma gyermekenként évi 1000 forinttal járulnak hozzá a programhoz, és élvezzük az alapítvány és az önkormányzat (pályázati) támogatását is.

Létezik más olyan alapítvány, ahova az iskolák segítségért fordulhatnak?

Igen, ott van például a Kaméleon Olvasóklub vagy a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY), amelyhez bárki csatlakozhat. A gyerekirodalom kutatása még gyerekcipőben jár Magyarországon, igazából ebben látom inkább a problémát. A Károli Gáspár Református Egyetemen néhány éve indult egy posztgraduális gyermekirodalmi képzés, de friss területről van szó. Mesterképzés egyelőre nincs, az általános pedagógusképzésbe pedig a gyermekirodalom csak helyenként és viszonylag szűken épült be. A folyamat nem fog gyorsan haladni, ám örömteli, hogy sok a lelkes pedagógus és hallgató, a gyermekkönyvtárosok és az iskolai könyvtáros tanárok pedig elég tájékozottak.

Viszont ott vannak a tudásmegosztó platformok, ahol egy kattintással elérhetők a jó pedagógiai gyakorlatok.

Az lenne az ideális, ha ennek a pedagógusképzésben is lenne helye, és minőségi, naprakész tudáshoz lehetne jutni. Még egyszer hangsúlyozom, ez nem csak pénz, hozzáállás kérdése is. Az internetes zaklatásról, a cyberbullyingról könnyebb beszélni, ha mondjuk kapcsolódik hozzá egy könyv. Ehhez viszont az kell, hogy a tanárok kellőképpen bátrak legyenek és tudjanak erről. A könyvkiadók is tudnak segíteni, például esteket, kerekasztalbeszélgetéseket, továbbképzéseket szerveznek kifejezetten pedagógusoknak. Mi a Farkasrétiben kortárs gyermekirodalmi műhelyeket – egyfajta továbbképzést – hoztunk létre a kerületben tanító pedagógusok számára. Szívügyem, hogy ne csak a gyerekek felé kommunikáljunk. 

A túlterheltségre való hivatkozás mennyire lehet jogos aggály a pedagógusok részéről? Sok pluszenergiát kíván a kortárs művekkel való foglalkozás és a hozzá kapcsolódó művészeti foglalkozások megszervezése?

Nem sokat. De hozzáteszem, nálunk sincs mindennap kortárs irodalmi, vizuális vagy zenei foglalkozás. Örülünk, ha 1-2 mű bekerül évente a kötelezők közé, és ez sem minden osztályban. Alsóban sokszor előfordul, hogy az osztálytanító és a diákok együtt olvassák a könyvet. Valóban, nyitottnak kell lenni, el kell olvasni a művet, gondolkodni, beszélgetni róla, mielőtt a foglalkozásokra sor kerül. A művészettel nevelés órák megtervezése, felépítése és levezetése azonban a legtöbb esetben – a mi iskolánkban – rám és a felkért művészekre, művésztanárokra, művészettel nevelőkre hárul, a feladatok kitalálásától kezdve a megvalósításig. Bár sokszor érkeznek kérések, javaslatok a pedagógusok részéről is, sőt, olykor a gyerekek, osztályok keresnek meg egyedi kérésekkel. Nem lehet az ezeréves óravázlatot elővenni, dolgozni kell rajta! A kortárs irodalom attól kortárs, hogy mindennap változik, a következő öt évben már lehet, hogy egészen más könyvekkel fogunk dolgozni, mint amelyekkel ma foglalkozunk. 

Mennyi mozgásteret enged a tanterv? Csak hogy egy újabb esetleges kifogást említsünk.

Nem sokat, de hagy. Ez soha nem lehet kifogás. Ma hatalmas adathalmazt tanítunk a gyerekeknek, aminek nem biztos, hogy hasznát veszik a későbbiekben. Sok olyan művel találkoznak az általános iskolások, amelyek nem biztos, hogy elég izgalmasak, érdekesek, elgondolkodtatók számukra, de lehet, hogy ezekkel a szövegekkel 5-6 év múlva, a gimnázium második felében már szívesen foglalkoznának. A kortárs szövegek a mai világ problémáira tudnak reflektálni. Éppen ezért az etika, az osztályfőnöki és a magyaróra nagyon szorosan össze tud kapcsolódni egy-egy téma tárgyalása során, s így már a felső tagozaton is 3-4 órát lehet foglalkozni egy olyan könyvvel, ami bár nincs benne a tanmenetben, viszont mind a három szakóra tematikáját átöleli. Az általános iskolában a legfontosabb feladat az olvasás megszerettetése, az olvasóvá nevelés, annak a tapasztalatnak az átadása, előhívása hogy egy jó könyv beszippant, másik világba repít, melynek Te mint olvasó is részévé válsz. Ha el tudjuk érni, hogy a gyerekek szívesen olvassanak, minden más területen is jobb eredményeket fognak elérni, hiszen értő olvasásuk, olvasási tempójuk biztosan fejlődni fog. Fontos megfigyelése az elmúlt éveknek, hogy a gyerekek a külsős programokon nagyon jól érzik magukat és nagyon jól dolgoznak. Sokszor egészen máshogy viselkednek, éppen azok aktívak, akik az iskolában meg sem szólalnak. MŰPA partneriskola vagyunk, így gyakran tartunk a Művészetek Palotájában énekórát, matinékoncerteken veszünk részt, de volt már rendhagyó rajzóránk az Operaházban, voltak izgalmas foglalkozásaink a Nemzeti Galériában és a GYIK-Műhelyben, jártunk hangstúdióban, ahol a gyerekek által készített illusztrációkhoz rögzítettünk verseket, hogy aztán igazi animációs film születhessen a munkákból. A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ interaktív drámafoglalkozásai pedig olyan népszerűek, hogy szinte minden osztály minden évben menni szeretne egy-egy újabb előadásra. A mai gyerekek nagy része jobban tud „működni”, ha nem az iskola négy fala között próbálunk tanítani, hanem kiengedjük őket a világba, hadd nézzenek körül, tapasztaljanak, keressenek saját gondolatokat és megoldásokat. 

Hogy épülnek fel az egyes foglalkozások?

Fontos, hogy ismerni kell a gyerekeket, illetve az osztályban tanító pedagógusokat is. Egyeztetni kell a szaktanárokkal és az osztályfőnökkel, hogy mit is akarunk a gyerekekkel csinálni. Ha vizuális foglalkozás van, nagyon sokszor bontjuk az osztályt, vetésforgóban dolgoznak a gyerekek, a többiek a szaktanárukkal vannak, akinek ennélfogva nagyon rugalmasnak, toleránsak kell lennie. A foglalkozások olykor több héten át zajlanak. Így történt akkor is, amikor néhány éve az első világháború évfordulójára készültünk, amely alkalomból papírbakancsokat készítettünk egy másodikos osztállyal Szeivolt Kati festőművész vezetésével az iskolához közeli Orbis Pictus Képzőművészeti Műhelyben. Mindez 20-30 órát ölelt fel, mert a bakancsokon kívül – melyek saját régi cipőikből készültek kartonok, hulladék újságpapír, krepp-papír, zsinórok és akril festék felhasználásával – terveztünk papírbakancs-cipőboltot is, mely falaira a gyerekek készítettek illusztrációt. A rajzlapra készült boltrészleteket aztán több molinóra felnagyíttattuk, kinyomtattuk és belógattuk a műhely terébe. A diákok régi, elnyűtt lábbelijéből így lett kortárs műalkotás. Ezekkel aztán játszottak a gyerekek a papírbakancs-boltban és elmentünk a környező játszótérre is, hogy megnézzük, meddig bírják a magasított, festett cipők, csizmák, bakancsok. A munkafolyamatról, a dramatizációs elemből és a nagy játszásról készült egy rövidfilm is. Nehéz téma volt, de a művésszel való közös munka és gondolkodás közelebb hozta a történelmi kort és eseményeket a gyerekekhez. A hosszabb projektek logisztikai része legalább annyi időt vesz igénybe, mint maga a munka, de ebben segítenek azok a művészek, akikkel a programot kitaláljuk. 

Felsorolni is nehéz, milyen sokféle feldolgozási módja lehet egy irodalmi műnek: bábok, zsírkrétarajzok, sűrítés. Ezek közül talán a firkaanimáció a leglátványosabb – és bizonyára rengeteg kompetenciát fejleszt.
  
Itt hadd említsem meg Szabó-Nyulász Melinda animációs filmrendező nevét, akivel nagyon sok foglalkozást vezetünk az iskolában. A művészettel nevelés során fontos, hogy ne érje negatív élmény a gyerekeket. Próbáljuk elkerülni azokat a feldolgozásokat, melyekben a jól rajzolók ügyesen megcsinálják a feladatot, mindenki más pedig csalódik. Úgy kell felépíteni az összes programot, hogy mindenki sikerélményhez jusson, legyen szó képzőművészetről, zenéről, drámáról vagy irodalomról. Firkálni mindenki tud, formát találni sem nehéz. Ezek a páros, csoportos feladatok - olykor művészetterápiás foglalkozásnak is nevezhetjük őket - az osztály egész közösségére kihatnak. Büszkék lesznek a diákok munkáikra, elégedettek az élménnyel, megkönnyebbültek, mert saját érzéseiket is beletehetik az alkotásaikba. Ugyanez érvényes a receptív folyamatokra is, a múzeum- vagy kiállítás-látogatásokra, egy-egy zenei élmény befogadására vagy éppen a színházban megélt érzésekre. Minden esetben ugyanaz a cél: induljanak be a kreatív folyamatok, hiszen az a kreatív gondolkodásmódot, amit ezeken a foglalkozásokon a gyerekek elsajátítanak, azok az érzések és élmények, melyeket megtapasztalnak, magukból előbányásznak, átvihetők mondjuk a matematika vagy a nyelvórára is. Mindenki tehetséges valamiben, a jó pedagógus feladata pedig az, hogy megtalálja, miben. Fontosnak tartom, hogy az a diák, aki néha (gyakran?) azt gondolja magáról, hogy nem ügyes, nem tehetséges és nem ért a dolgokhoz (értsd: gyengébb a tanulásban, nem elég gyors, kevésbé koncentrált, és még sorolhatnánk a tanulási folyamatban elvárt kompetenciákat), az is kapjon valamilyen bátorítást, megerősítést, lehetőséget a másképp gondolkodásra, saját megoldásainak megértő elfogadására. Ezek a művészettel nevelés órák erre is valók.