A népköltés menedéke

A magyar népi műveltség a régi és a letűnt korok, így a sámánhit számos emlékét is őrzi. Ezekből nyújtok át egy csokorra valót most nektek. Hová bújtak, hogyan maradtak ezek fenn? Ez sem titok többé.

alt


Ec-pec, kimehetsz

A számtalan változatban élő, sokszor félrehallott és így félre is értett, az idők során akár rejtőzködővé vált vagy értelmetlenné torzult, esetleg költőien változó, de a magot, a gyököt, a kérdezést-jóslást mégis átmentő kiszámolók, kiolvasók vagy kisorsolók, ezek a gyerekek számára beszéd- és zenei dallamot egyszerre őrző kedvencek az ősi idők felnőttjeinek a sorsuk útján előforduló döntéshelyzetre utalnak, ugyanúgy, ahogy a mesékben megőrzött keresztút. 

Álljunk meg! Merre tovább? Mire szerződjünk? Ki vagy mi következik?

A számlálósok közül (egy, kettő, három, négy) itt csak egynek a változatosságát mutatom meg, érdemes felfigyelni benne az ősi egy szóra és annak játékos, ritmusos ikerítésére, én legalábbis nagyon élveztem:

Egyedem-begyedem, tengertánc…/
Egykem-begykem kergendőbe…/
Egyetem-begyetem, karkantyú…/
Ekedem-bekedem, bakkecske… 

…valamint: et(t)yem-pet(t)yem, ecem-pecem, ec-pec, ecc-pecc, ahol talán a német Eins (1) változatot is kihallani. Nem állom meg: az ősiséget tőlünk kapták, na. Aki az oda- és visszaöröklést mindig csak idegennek, jövevénynek tekinti, egy szeletét látva a teljességnek és a csere-berének, ne is olvasson tovább.

Na de vissza a lényeghez, ahogy azt Bartha Károly írja gyönyörűségesen: „A hiedelmi és történeti elemek a felnőttek egykori szellemi és tárgyi tulajdonából szálltak alá a gyermekjáték világába, a néplélek ama rétegébe, ahol minden elkopott szemlélet, értelmét vesztett képzet és szó a játék naiv, színpompás együttesében él. Egy-egy ritmikus verssorba rögződve […] birkózik az enyészettel.”

Ebcsont beforr

A gyógyító ráolvasások, varázslások, az enyészettől megmentett, jobbító magyar varázsigék emlékét őrzi például a következő népi gyermekmondókánk: „Áj, báj, kecskeháj, ha meggyógyul, majd nem fáj”. 

A dallamos-ritmusos hanglejtésű szöveg, ahogy más esetben is, itt is több egyéb változatban is él. A szavak és értelmük itt a gyerekek számára kevésbé fontosak: „Nyúlháj, kutyaháj, majd meggyógyul, ha nem fáj”. De a legérdekesebb talán ez a boszorkányos változat: „Ebcsont, kutyaháj, jól megkenjük, majd nem fáj!” 

Vajon innen származna, varázsige lenne eredetileg az „ebcsont beforr” mondásunk-szójárásunk is? Hisz ennek az értelme is a javító, gyógyító vigasztalással függ össze, nem a leghűségesebb társunk eltört csontjára értjük, ráadásul elsősorban gyermeknek, embereknek mondjuk ezt a szavak gyógyító erejével, ha nem is tudatosítottátok eddig: nyugi, nincs nagy baj, nem komoly a sérülés, katonadolog, azt kívánom, hogy hamar meggyógyulj. 

Dob szerda

A párkereső-párcserélő játékok között a cickomozás talán az egyik legelterjedtebb. Ebben a leánykérés rítusát felidéző rész végén egy, talán a szerelmi varázslás emlékét idéző sor szerepel, ráadásul a mai észjárásunk szerint a napokat, legényes ígéreteket – és ezáltal, legalábbis ebben az olvasatban az eseményeket is – inverzen, fordítva sorolva:

Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod?
Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon?
Add nekem azt, elkapom azt,
szita-szita péntek, szerelemcsütörtök, dobszerda. 

Cicuskám, kedvesem, édesem lenne a lányát kiházasító gazdasszonyt megszólító cickom szó? Aligha. A megszólítás gyönyörénél én sem jutottam tovább. De minek is. A most következők izgalmasabbak.

Vajon miért ez a csere, ez a tótágast álló sorrend a napokban? Az egyik néprajzkutatónk így magyarázza a mágikus eredetű sort, a samanisztikus kultúrára utalva és a sámán- vagy varázsdobot joggal belelátva-képzelve. Ezt mondja: 

„Szita-szita péntek… Varázsló ráolvasás elemeit tartalmazó sorok. A varázsló eljárás szokásai közé tartozott a fordított sorrendben való felsorolás. A dob viszont a régi sámánok legfontosabb varázseszköze volt, s ezt a szerepet később a szita vette át.”

S ha hozzáteszem a saját káprázatomat és hát a magam folyamatos becsapását is, úgy képzelem, hogy a szellemvilág ezt már eldöntötte, nekünk az esdeklés marad és a döntés megértése és visszacsévélése, amit utána időben, éppen fordítva, szalagra kinyújtva élünk meg, mert nem is kell tudnunk róla, persze, ja, ráadásul jól figyelve, nehogy elszúrjuk.

Mások a szita szót a női alsótesttel hozzák összefüggésbe, hm. Megint mások egy régi avatási rítus maradványának tartják a játékot. Igen, a lányok között. Szóval nagyon nagy a változatosság az értelmezések között, és mindegyikben lehet és így van is igazság, ahogy a témában tévelyegve tapasztaltam, szómorzsákat gyűjtve. 

Bújj, bújj vagy cickom?

A dob szerda – a gyógyító ráolvasásokhoz hasonlóan – más változatban is él. Ráadásul nem is az előző, a fenti, hanem egy másképpen is ismerős és ivarérettként alig félreérthető népdalunk változataként, mert ide, a gyermekek ártatlan és tiszta, parazsat őrző zöld hajtásába és éltető erejébe menekült a rigmus töredéke az enyészet elől. 

Ez a bab szerda: 

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu, hadd bújjatok rajta.
Nyisd ki, rózsám, kapudat, kapudat,
hadd kerüljem házadat, házadat.
Szita, szita péntek, szerelemcsütörtök, bab szerda!

A bab pedig, a mag, a csírázás, a születő élet, illetve a babnak a pólyára emlékeztető alakja a termékenységet, a babavárást is sugallhatják. 

A babok sokféle kirakása a szitán vagy a rostán viszont ugyancsak a régi korok emléke: ez egy bab- vagy kukoricaszemekkel való jóslás (nem jövendőmondás, hanem a jó követése, kifürkészése) volt eredetileg. A dob és a szita összefüggése tehát korántsem lehetetlen, oda vagy vissza. És így a történet is jobban összeáll.

Dideki

Hogy a fenyegetés vagy a csalogatás az erősebb, esetleg a kettő párhuzamosan működik-e a Csiga-biga, gyere ki… kezdetű mondókában, ma már nem deríthető ki teljes bizonyossággal. Ami biztos, hogy értelmileg mindkét verzió, a tűzvésszel fenyegető „ég” és az égbolt értelmű, a csigaháznál tágasabb lakhelyként csalogató „ég” is egyaránt megállja a helyét, mondanom sem kell, hogy nemcsak képzetben, hanem nyelvileg is ebben a mondókában, amely egyébként a tejjel-mézzel való költői csalogatásával folytatódik, hüm-hüm. 

Már nem élő, de nagyon is velünk élő kortárs írónk, Lázár Ervin csodás meséjének, a Berzsián és Dideki címűnek az elejét hozom ide a végére, nem véletlenül. Az utánzás-menekítés, a gyerekszáj, az elhallás, a látszólag értelmetlen és kikacagni való, de mégis így vagy úgy átmentett szó semmit nem von le az eredeti mondóka rejtőzködő hiteléből és megtartó üzenetéből:

– Csigabiga, gyere ki, ég a háza, Dideki!
– Kinek a háza ég?
– Hát nem érted!? A Didekinek!
– Dehogynem, most már értem.

Hát hogyne értenénk. Nem pusztán az író pici kis tündér múzsája mondja ezt. Ez a menedék. Mindannyian felfogtuk. Vagy mégse?