Népmesék nyomában

A népmese a legősibb műfajok egyike, a feljegyzések alapján már több ezeréves múltra tekint vissza, de tartalmilag a mesék örökérvényűek. Nemcsak történelmi múltunkat ismerhetjük meg belőlük, hanem a szocializációs folyamatban is rendkívül nagy szerepe van a csodás történeteknek.

A képen gombaházak láthatók.


A kezdetek…

A népmesék – mint a legtöbb folklórszöveg – szájhagyomány útján terjednek. Lejegyzésükre már az ókorból is találunk példákat, de ezeket még nem tekinthetjük tudományos értelemben vett népmesegyűjteményeknek. 

Az első tudatosan összeállított mesegyűjtemény, az 1812-ben kiadott „Kinder- und Hausmärchen” (magyarul: Gyermek- és családi mesék), a Grimm fivérek nevéhez köthető. Európa szerte méltán elismertek lettek, s nagy hatást gyakoroltak a kontinens kutatási szokásaira. Kezdetben Jakob és Wilhelm Grimm törekedett arra, hogy a meséket népies mivoltukban megtartsák, később viszont gyakran módosították és aktualizálták a szövegeket. A „Grimm mesék” eredeti forrása nem éppen a tündérvilágok hangulatát idézik, gyakran dolgoznak fel horrorisztikus, valamint szexuális témákat. 

A tudatos magyar népmesekutatás kezdete is ehhez a korszakhoz köthető. A Grimm fivérek gyűjtésein fellelkesülve kezdte meg munkáját Gaal György, aki 1812-1822 között – többnyire levelezés útján – gyűjtötte össze meséit, részben egy Bécsben állomásozó magyar huszárezred katonáinak közreműködésével. A mesegyűjtemény a külföldi olvasók számára íródott német nyelven. 

Az első magyar nyelvű gyűjteményt Erdélyi János állította össze három kötetben, „Népdalok és mondák” címmel. Az első kötete 1846-ban hagyta el Beimel József pesti nyomdáját. A kötetben Erdélyi János a Kisfaludy Társaság nagy népmesegyűjtési felhívására beküldött történeteket publikálta. Ezzel a gyűjtési hullámmal majdhogynem egyidős Kriza János székelyföldi gyűjtése, amelyből megszületett a „Vadrózsák” című kötet. A 19. század derekán Ipolyi Arnold és Csaplár Benedek számos pap és diák közreműködésével több mint ezer mesét, hiedelemmondát, szokás- és gyermekjáték leírást jegyzett fel, amely a „Magyar Mythológia” című mű nyersanyagkészletét adta. 

A korábban említett gyűjtemények még nem számítanak tudományos igényű népmesegyűjtésnek, ugyanis ehhez nem elegendő a mesék összegyűjtése és lejegyzése, egyfajta kategorizáláson és elemzésen is túl kell esniük, hogy egy egységes képet adhassanak a korszak társadalmáról, világképéről. Erre a célra jött létre a nemzetközileg is elismert Antti Aarne és Stith Thompson által kidolgozott népmese katalógus. Antti Aarne 1910-ben adta közre az első változatát, amelyet Thompson fejlesztett tovább. Más katalógusok is létrejöttek az évek során, de a leggyakrabban az Aarne-Thompson (Aa-Th) katalógus 1961-ben kiadott változatát alkalmazzák a mesegyűjtők. 1928-ban Vladimir Propp morfológiai rendszere tette teljessé a mesekutatás elemzési módszertanát. A 20. századi technikai fejlődésnek köszönhetően a kutatók, gyűjtők már hangfelvételek segítségével pontosíthatták a lejegyzés folyamatát. A tartalomértelmezés mellett megjelent a szövegelemzés is, amely új kutatási lehetőségeknek nyitott utat, mint a tájnyelvi szavak gyűjtése, vagy egyes mesemondók előadásmódjának vizsgálata. 

A tudományos mesegyűjtés Magyarországon

Berze Nagy János 1907 és 1913 között megkísérelte a már összegyűjtött népmeséket rendszerezni, amelyből megszületett a Meseszótár. A kéziratot az Athenaeum Kiadó vette át, s el is kezdték feldolgozni az anyagot, de sajnos az első világháború kitört, és a műnek minden változata megsemmisült. A szerencsétlen sorsra jutott Meseszótárt követően egy újabb nagy munkát valósított meg: létrehozta a mesekatalógust. Több mint félezer mesét dolgozott fel, amely nemcsak hazai viszonylatban volt korszerű, hanem Európa szerte is egyedülálló besorolásnak számított. 

Benedek Elek, székelyföldi mesegyűjtőnk úgy vélte, hogy a népmesék tudják leginkább átadni a gyerekeknek a magyar nép érzéseit, bánatát, örömét és mindennapi szokásait. Ő az első író, aki a gyermekirodalom ügyét a magyar művelődéspolitika fontos kérdésének tartotta. Benedek Elek nem csupán mesegyűjtéssel foglalkozott, népszerűek fordításai, novellái és regényei is. 

Ortutay Gyula alkotta meg azt az egyedülálló vizsgálati módszert, amely nemzetközileg is elismerést nyert, azaz a szövegfolklorisztikai egyéniségkutatást, amelyet világszerte csak „budapesti (vagy magyar) iskolaként” emlegetnek. Ortutay felismerte, hogy a mesék világa kaput nyit a nép és a paraszti képzetek feltérképezése felé. A szemlélet igen termékenynek bizonyult, ugyanis szívesen alkalmazták a népművészet és a paraszti kismesterségek vizsgálata során is. 1940-ben elindította az „Új Magyar Népköltési Gyűjtemény” sorozatot, amely a magyar folklór egyik legjelentősebb szövegpublikációja. A gyűjteményben tematikusan, mesemondók, területi egységek szerint katalogizálva jelennek meg a szövegek, amelyeket a hozzájuk fűződő tanulmányok tesznek teljessé. 

A népmesék nem csak a néprajzkutatók fantáziáját mozgatták meg, hanem az írók, költők alkotásaira is hatást gyakoroltak. A 19. században Arany János, Arany László, Tompa Mihály, Mikszáth Kálmán és Petőfi Sándor is szívesen emelt be népies elemeket műveibe. A népi írók, avagy a népi mozgalom a 20. század húszas-harmincas évek meghatározó eszmeisége volt. Ez a kifejezés nem az irodalomtörténészek által utólag kitalált kifejezés, sokkal inkább önmeghatározó jelleggel bírt. A népi írók közé sorolhatjuk Féja Gézát, Illyés Gyulát, Tamási Áront és Kodolányi Jánost is. A népi mozgalom nem csak az irodalomra terjedt ki: a zenében Kodály Zoltán és Bartók Béla, míg a képzőművészetben Fáy Aladár tekinthető a mozgalom képviselőjének. 

A népmesék jelentősége életünkben

A mesemondás fontos társadalmi szerepet töltött be az egyén szocializációjában, hiszen nem csak szórakoztat, hanem nevel és oktat is. A mesék szorosan kapcsolódnak az őket alkotó társadalomhoz, az adott világképhez és hiedelemvilághoz, hiszen nekik és róluk szóltak a történetek. A mesemondók a paraszti rétegen belül magas presztízzsel rendelkeztek. Az archaikus kultúrákban, de még a 19. században is leginkább a felnőtteket és a felnövő ifjakat látták el a meséken keresztül az élethez szükséges tudásanyaggal. 

A mesék ugyanakkor gyógyító erővel is bírtak, hiszem támpontokat és megoldási módokat kaphatunk általuk bizonyos élethelyzetekhez, kihívásokhoz, problémákhoz. Mára ugyan már gyakorlatilag megszűntek a népi mesélésre jellemző közösségi alkalmak, de a mesék ereje nem múlt el még ma sem, csupán a gyermekszobák színterévé váltak. 

A történetekben rejlő szimbólumok és ősképek hidat alkotnak a tudat és a tudattalan között, valamint megerősítést kaphatunk, hogy a problémáinkkal vagy éppen a boldogságunkkal nem vagyunk egyedül a világban. A mesék tartalmi világa segít abban, hogy egy komplex képet kapjunk a világról, meg tudjuk állapítani, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. A népmeséknek nagy előnye, hogy a saját társadalmi normánkhoz alkalmazkodnak, így bensőségesebb kapcsolatba kerülhetünk velük, jobban tudunk azonosulni a szereplőkkel. 

A mágikus tartalmak nem a csodavárásra ösztönzik a gyermeki (s olykor a felnőtt) lelket, mindinkább megoldásokat ajánl fel, és a segítő szándékú istenek, tündérek feltűnése a bennünk rejlő erőt szimbolizálják. Nemcsak a népmesék és legendák hordozzák magukban ezeket az üzeneteket, hanem a modern mesék, történetek is. Gondoljunk csak a Gyűrűk Urára vagy a Harry Potterre… Ugyanazok az elemek jelennek meg csak aktualizált formában. A gyermekkori élmények számottevőek lehetnek későbbi személyiségformálódásunk során, ezért kell hinnünk a mesékben, hiszen a pozitív világkép kialakításához elengedhetetlenek.