Nyolcévnyi figyelem

Hogyan ír könyvet egy apa? Egy pszichológus? Egy olvasáskutató? – és mi történik, ha ez a három ugyanaz? Írásunkban Tóth Béla rendhagyó naplóját ajánljuk.

alt

 

Az EKE OFI Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum „Móricz Iciri-picirijétől Verne Kétévi vakációjáig – azaz hogyan motiváljuk olvasásra gyermekeinket?” címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést Dr. Tóth Béla irodalompszichológiai naplója apropóján június 20-án az OPKM Tündérpalotában.

A beszélgetőtársak voltak: Tóth Csaba PhD történész professzor, Carlow University (USA, Pennsylvania, Pittsburgh), a szerző fia; Péterfi Rita könyvtáros, olvasásszociológus, az OPKM főigazgatója; Vass Dorottea PhD hallgató, egyetemi tanársegéd, ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar Általános Gyógypedagógiai Intézet, Dr. Tóth Béla kutatója és Szigeti Gábor ötletgazda, a kiadó alapítvány vezetője.

A beszélgetés szervezője és moderátora Tolnai József középiskolai magyartanár, az OPKM szakmai és kommunikációs referense volt. A beszélgetésről hangfelvétel is készült, melynek szerkesztett változata hamarosan olvasható lesz a www.opkm.hu honlapon.

Ha elmesélem valakinek, hogy olyan könyvet olvasok, melyben illusztrációként egy kisfiú fényképe látható 1956 októberéből – vajon mire gondol? A forradalom eseményeire, a Corvin közre? Ha azon gondolkodom, miről ír könyvet egy gyermekpszichológus, joggal juthatnak eszembe konfliktushelyzetek: családi és iskolai problémák és azok lehetséges megoldásai, netán pályaválasztással, személyiséglélektannal kapcsolatos kérdések. Milyen emlékeket őriz kisfiáról egy apa? Közös kirándulások jutnak eszébe? Netán egy-egy csínytevés? Vagy egy-egy szerencsésen megoldott konfliktus?

Egy pszichológus „naplója”  

Tóth Béla (1913–2009) 2016-ban megjelent Egy fiúgyermek irodalmi érdeklődésének alakulása 2-10 éves koráig című könyve rendkívül izgalmas válaszokat ad a fenti (sztereotípiáktól sem mentes) feltevésekre. A rendkívül pontosan fogalmazott, sallangmentes cím lebilincselően izgalmas kérdéskört tárgyal. Módszertana amilyen egyszerű, éppolyan bonyolult is: „csak” tudatos figyelem szükséges hozzá. Nyolc évig.

Tóth Béla a pszichológiai tudományok kandidátusa volt, az Állami Gyermeklélektani Intézet majd pedig az Országos Pedagógiai Intézet egykori munkatársaként tevékenykedett. Tíz eredeti kutatásról szóló könyvet és körülbelül 150 szakcikket publikált. Szakmai munkássága mellett tíz éven át tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottságának és az International Research Society for Children’s Literature vezetőségének.

Ebben a „naplójegyzeteket” tartalmazó kötetében arról a nyolcévnyi tapasztalatról ad számot melynek során fia olvasási szokásait figyelte meg – jószerivel a kezdetektől a gyermek tízéves koráig, 1955 és 1962 között. Tóth Béla szisztematikusan rögzített minden olyan eseményt, ami összefüggésbe hozható fiának olvasási gyakorlatával – nyilvánvalóan ez az egyik tényező, amely naplójelleget kölcsönöz a kötetnek. A másik pedig a közvetlen, egyszerű, ám mégis olvasmányos (olykor a lírai fogalmazásmódtól sem idegenkedő) stílus, amely nem csupán találóan szakmai szemmel érdekes olvasmány.

Tóth Béla könyvének megalapozott voltát megfigyelési szempontjai és nem a „klasszikusan száraz” nyelvezete adják – ezzel sajátos izgalmat kölcsönöz a „laikusok” számára is. Egyben egyfajta biztatást is ad a szülőknek (és pedagógusoknak is) a gyermekek mélyebb megfigyelésére. A kötet hangulatát és szellemiségét kiválóan jellemzi egyetlen illusztrációja: a főszereplő kisfiú elmerülten olvasó portréja, melyet történetesen 1956 októberében kaptak lencsevégre.

Kezdet és vég

A könyv áttekintését megkönnyíti, hogy az egyes epizódokat rövid, „egypercesekre” osztja a szerző. A könyv személyes hangvételű tartalmai, lírai vonásai egy-egy finom szerkesztési gesztusban vagy találóan fogalmazott mondatban bújnak meg. Az első fejezet a beszédtanulás időszakát rögzíti, melyben a könyveknek is kulcsszerep jut:

„Néhány nap óta a képeskönyv nézegetésében leli nagy örömét. Ölemben ül, és felnőtt módra tartva lapozgatja, nézegeti a Kati öltözködik című könyvet. A Katinak nevezett alakot az egyes képeken felismeri és rámutat.

Most éppen a parketten ül, és egy gyermeklap színes képeit nézegeti figyelmesen, közben a legkülönbözőbb hangokat és hangkapcsolatokat ismétli, pl. »nyö-nyö-nyö«.

A könyvet már felismeri és meg is nevezi: »kö«.”

Az utolsó, 640. (!), lírai hangvételű „egyperces” a mesekönyvektől való sajátos búcsúzást rögzíti: „A 10. életév kezdetén Csaba könyvhöz fűződő kapcsolatai fejlődésében formálisan is megtörtént a nagy fordulat: a mesevilág és valóság teljes szétválása, a mesék iránti érdeklődés nagyarányú megcsappanása. Utolsó feljegyzésem erről számol be.

Ma délelőtt könyvtárát rendezte át, hogy helyet csináljon az időközben felgyülemlett olvasmányoknak. Valamennyi meséskönyv lekerült a polcokról, s azokat az előszobai nagy ruhásszekrény leghátsó rekeszeiben rejtette el. Mintha már nem is akarná már többé látni ezeket. Helyükbe az eddig elzárva tartott ifjúsági könyvek kerültek.

Nem szóltam bele a dologba. Engedtem, hogy elképzelése szerint cselekedjék. Tudomásul kellett vennem, hogy számára ezzel az aktussal végleg lezárult az az olvasási időszak, amelyben a mesék még fontos szerepet játszottak.

Csaba elhatározásához semmiféle megjegyzést nem fűzött. Mindez szótlanul, némán ment végbe, mint valami halotti szertartás. Valamilyen kedves hozzátartozó végbúcsúztatása.”

Előzmények nélkül

A könyv bevezetőjében Duró Lajos a következőképpen fogalmazott Tóth Béla írásának úttörő voltáról: „A napló a szerző legeredetibb munkája. Fontos kiemelni azt, hogy a vizsgálatnak ebben a témakörben a hazai szakirodalomban nem voltak előzményei. Mások is foglalkoztak ugyan az irodalmi érdeklődéshez kapcsolódó részproblémákkal, de ezek a kutatások iskolai korosztályokra fókuszáltak, és nem hosszmetszeti vizsgálatok, hanem felmérések voltak. A napló az első olyan kutatás Magyarországon, amely az iskoláskor előtti időszakot tanulmányozza.”

S tegyük hozzá a fentiekhez: szakmai jelentősége mellett legalább ennyire fontos a kiadvány rejtett üzenete is. Ez a könyv ugyanis mindenekelőtt a figyelemről, az odafigyelésről szól. Arról a figyelemről, ami túlmutat a „kötelező” szülői odafigyelésen (hiszen nem a gyerek mindennapi működése a fő tárgya), a pszichológusi (szakmai érdeklődésen) és a kutatói tudományos érdeklődésen – mindez együtt és még több is annál. A könyv arról szól, hogy miként lehet valakire odafigyelni teljes erőből, mindenfajta szakmai-emberi és tudományos érdeklődéssel és szeretettel.