A nyomaték kedvéért

Hogyan tűnik el a szó varázsa? Miért hagyja, hogy kiürüljön az eredeti értelme a szajkózástól, ismétléstől? Miért nem szabad elkoptatni a szavakat? Miért hasznos ez a jelenség mégis? És hogy jön ide a nyomaték? Kérdés kérdés hátán, melyekre ma választ keresünk.

A képen ceruzák láthatók!

A tartalmi kiürülés és a ceruzafaragó

Ez a bizonyos tartalmi kiürülés, ahogy legalább én (ennek a szónak: legalább, még jelentősége lesz, várjátok ki legalább), szóval ahogy én legalábbis és legalább is hívom, általános érvényű nyelvi jelenség, nem pusztán (értsd a kiürült szót: csak és kizárólag) a pusztán (értsd a tartalmas ragos főnevet: a magyar ugaron) használt magyar szavakban működik. Más nyelvekben is fel-feltűnik, ha a szavakat ezek a briganti mások a nyelvükkel és a szájukban forgatják, vagyis beszélik és használják. 

Ez a bizonyos üresedés, amely gyakran – mint láttuk fentebb – szófajváltással is jár, olyasmi, mint amikor sokszor mondunk egy szót monoton módon, egymás után. Gondűzés. Gondolatpucolás. Meditáció… Próbáljátok ki, jópofa. 

Én a ceruza szót mondtam ki sokszor egymás után, hogyan másképpen, ha nem így: hegyezősen-faragósan tegnap este, ahogy egyébként itt vagy ott mondják kis hazánkban a műveletet. Akkor, amikor én is kis alsós lettem újra egy ősi emlékem erejéig, és persze ameddig ki nem hegyesedett-élesedett ez a bizonyos ceruza mint tárgy legalább a másodikos kislányom toll- vagy még inkább ceruzatartójában, valamint az én elmémben is, hála az anyukájának, az én drágámnak, egyetlenemnek. 

Elég volt rá pár perc, egy egyszeri mély belégzéssel kilehelhetővé tett sóhajtásnyi idő, és lássatok csudát, a szó, ez a bizonyos ceruza, nem jelelt-jelentett semmit már nekem. Az anyag, a szó jelentése a beszédhelyzet és a fontosság hiányában, többször ismételve egyszer csak kipenderült a fejemből, elegánsabban és anyagtalanabbul megnevezve a pontos lokációt: a fejemben lévő mentális lexikonomból. Holott mennyit küzdöttem a megértésen, a verbális kapaszkodáson a két ajakkal képzett mama, baba, papa szavak hanglejtésének próbálgatásától kezdve, fel- és felfelé bábeli tornyon, no de hagyjuk is. 

És most nesze, a bunda kifordult, a torony hirtelen összedőlt. Pontosan ott tartok, ahonnan tanulni kezdtem a szavak értelmét és erejét. Vagy mégsem? A szó anyagtalan jelentése ugyanis pár pillanat elteltével újra előkerült nekem. Repetitio est mater studiorum – jutott eszembe erre, és megnyugodtam.

Csak természetesen

Ha nyomatékkal, hangsúllyal mondjuk: természetesen, a szó a tartalmas, ragos melléknévi vagy határozószói minőségéből nem enged. Például itt, a mesterkélten szóval szembeállítva: természetesen viselkedik. Válaszban a természetesen mondatszószerűen is viselkedhet természetesen, más értelmet nyerve, de helyzeténél és kommunikációs minőségénél fogva még mindig nyomatékot kap. Ahogy gyakran halljuk is: igen!, hogyne!, persze!, természetszerűleg!, naná!, evidens!, természetes, hogy…!, azaz: természetesen! 

A természetesen azonban egyféle kiürült, önálló jelentéssel alig vagy egyáltalán nem bíró szóvá is merevülhet, akár a nyelvünket és megszólalásainkat gazdagító jó kis módosítószók, viszonyszók. Mit jelent ez? Lássuk csak. 

„Mi mindent megteszünk, természetesen. ~ Mi természetesen mindent megteszünk. ~ Természetesen mi mindent megteszünk.” Itt mögöttem, hátratekintve, a természetesen helye a felépítésben kötetlen, de egy valahová nem léphet be mégsem: a nyomatékhelyre, a mondat fókuszába, fő hangsúlyába. A mondat icipicit módosított valódi tartalma ekkor csupán a beszélő véleménye szerint alakul át, és ilyesféle lesz, bár a csupán a valódi beszéd: amit mondtam, az szerintem ’persze, hogyne, magától értetődő, természetes’. – Elsőre kép- és nyelvzavar, ismerjük el. Mégis nyelvi normába illett. És nagyon is szükség van rá a mai szófukar, egyre csak bölcsülő időkben.

Vizsgáljunk meg egy másik esetet egy másik nyelvből. Ha sokszor jelenti ki az angol a mondatfűzés közepette, a kérdezést most hagyjuk, hogy can, idővel a nyomatékolt tudás, a hangsúllyal ejtett képesség [’kæn]: You can do it. ~ Meg tudod csinálni – veszít az erejéből. A helyét ekkor átveszi a kiürülő, majd csendesen és redukált hangon üzenő engedély vagy esély-lehetőség, a -hat, -het [kən], imígyen: You can do it. ~ Éppenséggel… / Megengedem neked, hogy… megcsinálhatod. – Elsőre kép- és nyelvzavar, ismerjük el. Mégis nyelvi normába illett. És nagyon is szükség van rá a mai szófukar, egyre csak bölcsülő és elcsendesülő időkben.

Sancho Panza és a farkast kiáltó pásztorfiú

Nemcsak a szavak valódi vagy eredeti értelme változhat, hanem az érzelmi töltöttsége is eltűnhet varázslatos módon az unalomig ismétlés miatt, netán az ebből gyakran következő, tartósan hangsúlytalan állapot vagy nyomatéktalan helyzet által, melyeket mi egyéb, mint a közlési szándék vezérel a nyelv keletkezése óta egészen máig. 

Ami érdekes nekünk most ebben, az nem más, mint hogy a megváltozott alakulat mégis megmaradhat a nyelv másképpen üzenő alkatrészei között így vagy úgy, és ha egyáltalán. Lássuk csak, Sancho, hű fegyverhordozóm. Kezdjük egy frissebb, Dulcinea del Toboso szívét már alig dobogtató kiürüléssel.

Ha sokszor mondom indokolatlanul, hogy „megdöbbenve… láttam, hallottam, olvastam, tapasztaltam”, idővel nem döbbentek meg a döbbenetem hallatán senkit, ha egyeseket ugyan még ideig-óráig együttérzésre, netán némi indokolatlanul behúzott farokra is szándékozom késztetni vele. 

Magamat persze a legkevésbé akarom a történetbe emelni, pont nem ezt a célom, sőt. Hisz ki fia-borja kívánna ilyen döbbenetet vagy olyan-amolyan rökönyödést magának magától? Mégis magamhoz beszélek, bizony magamra mutatok. Hisz kimondtam magamról a megdöbbent ember pokoli érzését, hát maradjak csak én, egyedül megdöbbenve, saját magam. Ha mardos érte a lelkiismeret, ha nem. Vagy ahogy gyakran mondják erre, szinte már közmondásként: míg egy ujjaddal mutogatsz valakire, a másik négy ujjad magadra mutat. 

És én ezzel az egyes egyedül magam számára döbbenetes felismerésemmel ugyan elveszítettem egy szóhangulatot, egy nyelvi regisztert s vele egy érzést is, egy olyat, ami immáron korántsem fölösleges túlzás vagy becsapás a többiek felé, amiért tényleg farkast kellene kiáltani, ahogy a pásztorfiú tette ezt, a veszély alkalmával azonban már későn. 

De azt is belátom, hogy döbbenetesen nagy balgaság lenne ez ellen szélmalomharcot folytatni. Hiszen ez maga a tünékeny gyönyörűség, a változásba vetett hit maga.

***

Ez a TanTrend mélyén megbúvó kis nyelvi blog természetesen nem az arcbőrt, hanem az elmét táplálja és ápolja természetesen, amióta csak létezik, csak a nyomaték kedvéért említem. Köszönöm, hogy velem, velünk voltatok és vagytok a nyelv érdekességeinek és logikát olykor fel is borogató gyönyörűségének felfedezésében – pár nappal a magyar nyelv napjának megünneplése után is.