Osztályzatok, érdemjegyek, értékelések

„Nekem elég, magának elégtelen” – hangzik az egykori legendás történelemtanár feleletzáró „összegzése”. Vajon hogyan és miért alakult ki az osztályozás szokása? Mi az, ami „állandó” és mi az, ami „változó” az iskolai értékelés történetében?

alt


Egy kis „térszociometria”

A középkori iskolákban még nem osztályoztak a pedagógusok. Csak a 14-15. században alakult ki az a szokás, hogy a tanítók a jó tanulókat maguk köré ültették, a hanyagokat pedig –egyes források szerint egy szamárfejet ábrázoló rajzot akasztva a nyakukba – hátraküldték az utolsó padba. A későbbiekben egyre inkább rögzült ez a szokás: aki az első padban ült, az jeles volt (eminens), a következő csoport neve: első rend (prima classis) volt, a gyengébbek csoportját második rendnek (secunda classis) hívták, harmadik rend (classis tertia) a rossz tanulók csoportjából állt.

A legismertebb forrásunk a gyakorlat továbbéléséről Móricz Légy jó mindhalálig című regényéből származik: „Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. […] Orczy előtte volt eggyel. Igaz, hogy igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki jelese volt, s Orczynak csak kettese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk volt, a többi mindeniknél egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja, hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem bánta, hogy Orczy az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak, és igazán többet tudott nála sok mindent. […] Majdnem minden órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt magoló, de hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük sem ül itt jogosan, mert a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik.”

A sorrendiség hagyománya tükröződik a szamárpad „intézményének” kialakulásában is: volt, ahol rendszeresítették is az utolsó padot erre a célra. Elég volt tehát egy pillantást vetni a korabeli tanteremre, hogy látni lehessen, ki milyen tanuló a többiekhez képest. Ez a gyakorlat alapvetően az egymáshoz viszonyított eredményeket tartotta szem előtt, nem a gyerekek egyéni fejlődését. Természetesen nem kérhetjük számon a korszak pedagógusain a mai pedagógiai-pszichológiai gyakorlatot, de mindenképpen érdemes azon elgondolkodni, hogy az utolsó pad mennyiben segíthette a lemaradók felzárkózását…

Rendeletek, szabályzatok, osztályzatok

Noha az idézett Móricz-szövegben is komoly hangsúlyt kapott az eredetileg még az ülésrendet is meghatározó, osztályon belüli sorrendiség, az érdemjegyekkel (számokkal) való osztályozás ennél jóval régebbi eredetű: a jezsuiták gimnáziumaiból indult el a 16. század végén. Ekkoriban a pedagógusok hat kategóriába sorolták nebulóikat: a „kiváló” növendék egyest kapott, az „eltávolítandó” hatost. Viszonylag rövid ideig volt gyakorlatban: érdekes módon éppen a tanárok idegenkedtek tőle, bonyolult, „átláthatatlan” volta miatt. 

Az első hivatalos dokumentum, amelyben előírták a tanuló minősítését (azaz egyéni előrehaladásának értékelését), az 1777-ben, Mária Terézia által kiadott királyi tanügyi rendelet, az úgynevezett I. Ratio Educationis volt. Négy osztályzati fokot állapított meg, bevezettette a szöveges értékelés gyakorlatát is. I. Ferenc 1806. évi, azonos című rendelete, a II. Ratio Educationis már részletesen tárgyalta az értékelés alapelveit: mit szépítsük, ennek alapja a memória volt, vagyis az intézkedés egyértelműen a magolást támogatta. A királyi előírások nyomán terjedt el az a gyakorlat is, amely a magasabb osztályba lépést feltételekhez s bizonyos ismeretszint eléréséhez kötötte – azaz ekkortól buknak évismétlésre a kevésbé szorgalmas vagy tehetséges nebulók. 

A 19. században egyre sűrűsödtek az iskolai értékeléssel kapcsolatos szabályok: maga az „osztályozás” kifejezés is az 1840-es évektől terjedt el tanügyi berkekben. Az 1862/63-as tanévtől nemcsak az egyes tantárgyakat bírálták el, hanem a magatartást, a figyelmet és szorgalmat is. 1863-ban egy helytartótanácsi rendelet egységesen szabályozza az adható jegyeket és az ezekhez kapcsolódó követelményeket. Az intézkedések egyértelműen a tanulók egyéni teljesítményének egységes értékelésére törekedtek – ez azonban jóval árnyaltabb gondolkodást igényelt és természetszerűen számos szakmai-társadalmi vitát generált. Ez utóbbiak az 1880-as és 1890-es évektől indultak és az osztályozás szinte minden kérdését érintették az elvi alapoktól kezdve az osztályozás szubjektivitásának kérdéséig.

A 20. század elején egyre nagyobb hangsúlyt kapott a tehetségek kibontakoztatásának szerepe és ez az osztályozásra is hatással volt: tulajdonképpen ekkorra vált egyre egyértelműbb és általánosabb céllá a jó tanulmányi eredmény. Természetesen addig sem volt tilos tudni az iskolai anyagot, de gyakorlatilag ekkorra tekintettek egyértelműen értékmérőként és nem szimpla visszajelzésként az osztályzatokra. Ez is oka volt annak, hogy egyre többen és többször tettek javaslatot az osztályzás eltörlésére: első ízben az 1890-es, majd az 1910–13-as és 1930–34-es években.

Aktivitásra váltani a szerzett ismereteket

A második világháború után 1948-ban – az Országos Köznevelési Tanács javaslatára, Bárra György tervezete alapján – hétfokozatú skálát használtak (kitűnő-jeles-jó-közepes-elésgséges-gyenge-elégtelen). A legkisebb átmenő jegy a hármas volt. Ekkor volt a „fordulat éve” is az osztályozás történetében addig az alacsonyabb szám/érdemjegy volt a jobb, ekkortól a magasabb.

Az érdemjegy kialakítására a következő elvek alapján tett javaslatot a testület: „A tanulók elbírálásánál tervezetünk szerint a fő hangsúly a gyermek személyiségének a megismerésén van. A minősítést mindig azoknak a nevelőknek az összessége állapítja meg, akik a növendéket tanítják. Az egyes osztályzatoknál nem a tudás mennyisége a döntő, hanem az, hogy mennyire képes a tanuló aktivitássá felváltani a szerzett ismereteket, s mennyiben állítja ezt az aktivitást az osztályközösség előhaladásának szolgálatába. Az általános tanulmányi eredmény megállapításánál tekintetbe vettük azt is, hogy a tanulók képességei sokszor csak egyirányúak. Általános tapasztalat, hogy az a tanuló, aki az irodalmi-történelmi jellegű tárgyakban kitűnik, gyengébb a természettudományi tárgyakban és fordítva, s csak igen kevés a minden irányban tehetséges gyermek.” A máig használt, „ötfokozatú” értékelést 1950-ben vezették be. 

„Tudjuk pedig, hogy az osztályozás a többi értékelési módhoz hasonlóan hosszú történeti fejlődés eredménye. Tény az is hogy ma már sem a hazai, sem a nemzetközi pedagógiában nem tekinthető az iskolai élet természetes és nélkülözhetetlen velejárójának” – fogalmazták meg a szöveges értékelésről szóló, általános iskolák alsó tagozatai számára készült 2004-es ajánlás összeállítói. Ennek tanulsága pedig elsősorban az, hogy az iskolai értékelés formái sok tekintetben nem változtak az idők során – a mögöttük meghúzódó, tanulók teljesítményére vonatkozó szempontok és elvárások azonban folyamatosan változtak.