A Pesti Magyar Színház Időfutáráról – másképp

Színház előtt, színház után és – amennyiben azt a szünetekben és nem az előadás alatt tesszük – színház közben is érdemes elbeszélgetni a látottakról, akár osztályszinten is. Nemcsak magyarórákon és nemcsak a dráma- vagy előadáselemzés szempontjainak figyelembevételével. Az alábbiakban a Pesti Magyar Színház Időfutár című előadása kapcsán vetünk fel néhány olyan gondolatot, amiről érdemes beszélgetni, véleményt cserélni tanítványainkkal.

A képen Döbrösi Laura színésznő látható.


Idő

Az előadás (és a kapcsolódó mű egyéb feldolgozásai a rádiójátéktól a könyvsorozatig) kulcsfogalma természetesen az idő. Érdemes elbeszélgetni arról, kinek mit jelent az idő és annak egyes szakaszai. Természetesen erre általánosságban igen nehéz válaszolni, de éppen a Pesti Magyar Színház drámapedagógusainak kiváló játékötlete nyomán vált világossá korábban jelen sorok írója számára is, hogy a fiatalok – bizonyos keretek között – igenis szívesen beszélnek erről és hasonlóan komoly kérdésekről is. A konkrét foglalkozásról korábban a tantrend.hu is beszámolt. Ennek alkalmával az osztály tagjai három csoportban tevékenykedtek. Egy-egy időszalagon (vagyis papírtekercsen) kellett ábrázolniuk (akár jelképekkel, általuk választott szimbólumokkal is), milyen szakaszok vannak az ember életében és mi jellemzi ezeket. Szóba került az is, milyen események, illetve „mérföldkövek” jelennek meg az ember életében.  Az előadásban is felmerülnek hasonló kérdések – éppenséggel a szerelmi szál kapcsán: milyen korban, milyen életfordulók határozták meg egy-egy életutat a korábbi századokban? Milyen szerepet kapott a család és a (tovább)tanulás akkor és most a fiatalok életében? 

Időtlenség

Az Időfutár című darabban kulcsszerep jut Mozart Varázsfuvolájának is. Nem titok, a mű több évszázadon és korosztályon átívelő sikerének egyik titka éppen az, hogy számos rétege van és egyaránt szól fiatalokhoz és idősekhez. A legkisebbek természetesen a mesét, a felnőttek az emberi élet fordulóival kapcsolatos (netán művelődéstörténeti vonatkozású) „rétegeket” kedvelték benne. Arról nem is beszélve, hogy az opera több dallama is nagy népszerűségre tett szert – így  Papageno és Papagena duettje és az Éj Királynőjének áriája avagy a „koloratúrária” (Der Hölle Rache kocht in meinem Herzen). Ismeretes, hogy Beethoven, Hegel, Herder és Goethe is a Varázsfuvola kedvelőinek táborába tartozott – amint az Időfutár című darabban szereplő osztály is: a történet szerint nem túl régen átiratot is készítettek belőle. 

Ez számos további kérdést is felvethet: például azt, hogy mi lehet a titka egy-egy remekmű sikerének? Hogyan „szólhatnak” hozzánk ma is gondolatai? Van-e, ami „örök” bennük? Érdemes-e aktualizálnunk őket? Ha igen, hogyan? Érdemes erre akár adaptációs kísérletet is tenni, néhány különösen kedvelt drámajáték segítségével – így például egy-egy ismert történet „átiratával”.  (Igen népszerű például a kötelező olvasmányok játékos feldolgozása: például az erkélyjelenet különféle korszakba és/vagy stílusba ágyazása.)  
 

A képen a darab két szereplője látható.

Időparadoxon

A „vissza a jövőbe”-típusú művek gyakorta fontos eleme az időparadoxon. Ennek lényegére a legtöbbször a következő – sarkosan fogalmazott, ám szemléletes – képpel világítanak rá: „tegyük fel, hogy visszautaztál az időben, és véletlenül megölted a biológiai nagyapádat, mielőtt találkozott volna nagyanyáddal. Ennek következtében valamelyik szülőd meg sem fogant (és így te sem), ezért végső soron vissza sem utazhattál a múltba, hogy megöld a nagyapád, és így tovább.” Ez a kép voltaképpen a „mi lett volna, ha…” kezdetű gondolatmenet speciális változata. (Szerepeltetése viszonylag újkeletű: René Barjavel sci-fi-író 1943-as, Az óvatlan utazó (Le voyageur imprudent) című könyvében szerepelt először. 

Legnépszerűbb formáiban egyébként éppen a vázoltakkal ellentétes módon használják: a szereplőknek adott időn belül meg kell tenniük, vagy akadályozniuk valamit a múltban annak érdekében, hogy a kívánatos jelen (vagy jövő) megtörténhessen. Ez a „misszió” ráadásul igen veszélyes, vagy éppenséggel a lehetetlenség határát súrolja – vagyis kellő izgalmat biztosít a nézők vagy az olvasók számára. Az Időfutár című előadás időparadoxonjának tétje a Mozart-mű bemutatása, és elterjedése – amely természetszerűen biztosítja az ifjú nézők figyelmének fenntartását. 

A kellemes színházi élményeket biztosító elem dramaturgiai funkcióján túl érdekes beszédtémát is adhat: mi változtatható meg (és mi nem) a történelemben? Milyen egyéni és/vagy kollektív döntések számítanak egy-egy történelmi(nek ítélt) helyzetben? Mi az egyéni felelősség? Fontos-e a felelősségvállalás?

Korok, korszakok

Az időfutár című előadás egyik legfontosabb szervezőeleme a humor – és mind a szerzők (Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István, Vészits Andrea), mind a dramaturg (Deres Péter), mind a rendező (Tasnádi Csaba) igen szerencsés eszközökkel aknázza ki a darabban szereplő többféle korszak (idősík) kínálta humorforrást. Ide tartozik az időben távoli viselkedésmód, öltözék és szóhasználat eltéréseiből fakadó humor. A darab 21. századi hősnőjének ugyanis meg kell tanulnia, mi a „kiskacaj”, miért kell örülnie a hosszú szoknyának – sőt azt is, hogy a „király!” vagy a „para!” felkiáltásokat pár száz évvel korábban a maitól igencsak eltérő összefüggésben használták.  

Érdekes módon a közönség (jelen sorok szerzőjének tapasztalatai szerint) különösen ezekre a nyelvi poénokat értékelte. Ennek egyik magyarázata nyilván a szituációk humorforrása volt. A másik vélhetően az, hogy értékelték, hogy az ő szóhasználatukra és ebbéli ismereteikre épülő darabot láthatnak. (Vagyis nem figyelmeztetést arra, hogy „érthetetlenül” beszélnek – hanem jól felépített jeleneteket, arra vonatkozóan, mit miért nem értenek a felnőttek az ő szóhasználatukban.) Hasonlóképpen szellemesen és a didaktikus fogalmazásmód látszatát is kerülve „beszél” az előadás a „kütyü-problémáról” is – a minduntalan megszólaló mobiltelefontól kezdve a playback-kérdésig. Ráadásul szellemes és humoros megoldásokat kínál a különböző korszakok és generációk hatékony együttműködésével kapcsolatban is.  Vélhetően ez a Pesti Magyar Színház Időfutárának legfontosabb üzenete. És beszédtémának sem utolsó!

Kapcsolódó tartalmak

Mire tanít a színház? 2.

A Pesti Magyar Színház új bemutatójához kapcsolódó dráma- és színházpedagógiai munkáról szóló sorozatunk következő részében beleshetünk a próbaterembe, megismerkedhetünk egy új magyar darabbal – és közben elgondolkodhatunk a színházhoz sőt, akár a szabályokhoz fűződő viszonyunkon is.

Mire tanít a színház? 5.

Folytatódik színházpedagógiai sorozatunk: először ismét a Pesti Magyar Színházban találkozunk, „hagyományos” körülmények között – azaz megnézzük Háy János Utánképzés ittas vezetőknek című darabjából készült előadást. Röviden szemelgetünk az előadáshoz kapcsolódó írásos dokumentumokból (interjúkból, ismertetőkből, kritikákból) – valamint ellátogattunk a programsorozatot lezáró foglalkozásra is.

Mire tanít a színház? 6.

A Pesti Magyar Színház Utánképzés ittas vezetőknek című előadáshoz kapcsolódó programsorozat véget ért. A róla szóló híradás azonban még nem, hiszen fontosnak tartottuk megkérdezni a résztvevőket, hogyan emlékeznek vissza az együtt töltött időre és a munkafolyamatra. Először Egervári György és Kálócz László színházpedagógusokat kérdeztük.

Mire tanít a színház? 7.

A Pesti Magyar Színház Utánképzés ittas vezetőknek című előadáshoz kapcsolódó programsorozat véget ért. A róla szóló híradás azonban még nem, hiszen fontosnak tartottuk megkérdezni a résztvevőket, hogyan emlékeznek vissza az együtt töltött időre és a munkafolyamatra. Ezúttal a résztvevő diákokat, a Nagy László Általános Iskola és Gimnázium egyik 10. osztályának tanulóit és osztályfőnöküket, Gáll Ildikót kérdeztük.