Pom Pom (egyik) „édesapja”

Van-e, aki nem tudja, kicsoda Pom Pom, vagy a nagy ho-ho-horgász? Sajdik Ferenc rajzain generációk nőttek fel. De vajon kicsoda szülőatyjuk, a Kossuth-díjas magyar grafikus és karikaturista?

alt


„Hogy ki is Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs vagy paróka vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt.” E sorokat Magyarországon szerencsére sokan ismerik. De vajon kicsoda Pom Pom alakjának tervezője, rajzolója, „atyja”, Sajdik Ferenc?

A családban marad…

„Örökké hálás maradok a famíliámnak, mert vidám család voltunk. Néha felmentem osztálytársaimhoz, majdnem mindenütt veszekedés, morgás, savanyú hangulat. Nálunk meg nagy vihorászások, a családi ebéd nemegyszer röhögésbe fulladt. Félretéve minden viccet, áldás volt gyerekkoromban, hogy ilyen vidám környezetben nőhettem föl. Az egész családban volt humorérzék, a nagyapától kezdve a bátyámig.”

Sajdikék családja tehát vidám és összetartó volt – balerina édesanyával, zsoké édesapával. Az ifjú Ferenc képzőművészeti pályafutására legnagyobb hatással azonban mégis bátyja és az egyik nagynénje volt. Testvéréről így nyilatkozott Sajdik egy interjúban: „Ő három évvel idősebb nálam és nagyon sokat köszönhetek neki, mert végig istápolt, még a rajziskolába is belejátszott, büszke volt az első rajzaimra, mutogatta őket mindenkinek.” Az egyik nagynéni is észrevette a kisfiú nem mindennapi érdeklődését (aki állandóan rajzolt és például a lexikonokból is kimásolta a halakat): az ő tanácsára ment unokaöccse az Iparrajziskolába. Itt látta meg azt a karikatúrasorozatot Sajdik Ferenc, amelyek döntő hatást gyakoroltak pályafutására.

Legendás lények és megfigyelésük

Sajdik Ferenc munkássága esetében nehéz megmondani, hogy a tyúk (a gyerekkönyv-illusztrálás) volt-e előbb, vagy a tojás (mesefilm-grafikák). Egy biztos, legendás szerzőpárosuk Csukás Istvánnal Pom Pom figurájához köthető. Ő így vallott a közös munka kezdetéről: „Az első közös könyvünk a Pom Pom meséi volt. Úgy született, hogy egy szerkesztő hölgy a Corvina Kiadónál úgy gondolta, hogy a Sajdik humoros rajzai – nem úgy mondom, hogy vicces, mert az nem jó szó rájuk – meg az én írásaim összeillenének. Én addig Sajdikot nem ismertem személyesen, csak a rajzait a Ludas Matyiből. Az ötletre mindketten vevők voltunk főleg arra, hogy ne a szokásos állatmese legyen – ami ugyan egy ősi műfaj – de kitalált állatok legyenek benne, amik szintén vannak a népmesékben: képzelt lények ... Ott helyben találtuk ki. Már az indulásnál elcsábultunk mindketten a rajzfilmhez. Amikor láttuk hogy a könyv megjelenése egy kicsit döcögve megy, beadtuk a televíziónak hogy csináljunk belőle rajzfilmet.

Sajdik Ferenc számos inspirációt adott Csukás Istvánnak: „Az írónak dialógban, sztoriban, poénban kell gondolkodnia, de ahogy Feri megrajzolta az első figurát, Gombóc Artúrt és a többieket, onnan kezdve egyszerűen már nem tudtam másképp elképzelni őket. A Pom Pom-sorozat – rajzfilmek és könyvek – egy korszakot zár le, majdnem harminc évig tartott” – nyilatkozta Csukás.  Munkamódszerükről a következőképpen vallott: „Volt, hogy egy asztal egyik végében én ültem, megírtam két-három oldalas epizódokat, Feri meg a másik végén várta, hogy skicceket csináljon. Na, mondom, ezt rajzold le: lesből támadó ruhaszáritó kötél. Feri fogta a ceruzát és lerajzolta a lesből támadó ruhaszárító kötelet.”

alt
Kép forrása: jozsefvaros.hu

 

A Sajdik-rajzok jól felismerhetők sajátos (már-már a szecessziós indákra emlékeztető, könnyed és hajlékony) vonalvezetésükről. Ez nyilvánvalóan onnan eredeztethető, hogy a különféle újságok – elsősorban a Ludas Matyi – számára Sajdik vonalrajzokat készített (mivel ezt igényelte korábban a magasnyomású technika). Az ilyen típusú rajzai alig (illetve jelzésszerűen) tartalmaznak színeket. A későbbiekben a színes rajzoláshoz „rátalált” a krétára, a pasztellre. A zsírkréta – amint erre egy Sajdik-elemző rámutatott –„jól fogja az animáció fázisrajzainak hordozó anyagát, a háttér elé kerülő mozgatott figurák celluloid lapját. A pasztell meg színezéshez is roppant érzékeny és vonalas rajzhoz is kiváló. Nincs összefolyás, összefutás, mindig friss. A frissesség meg alapeleme a Sajdik-rajzoknak.” 

Egy hatvanéves „pályakezdő”

Elmúlt már hatvan éves, amikor Papp László váci műgyűjtő rábeszélésének engedve táblaképeket kezdett festeni – Vác város történetének néhány epizódját feldolgozva. Ezeken a képeken sem hazudtolta meg magát: sajátos, egyedi formavilágát és képeinek témáját, hangulatát éppúgy őrzik ezek a táblaképek, mint meseillusztrációi. „Sajdik mesevárosa, girbe-gurba házai, hósapkás, pirostetős, hagymakupolás saroktornyai felidézik azokat a kultúrtörténeti emlékeket, melyeken jókat nevetve, szórakoztatva ismerhetjük meg a várost” – fogalmazta meg a művész egyik méltatója.

Ehhez az alkotói korszakához köthetők kis méretű, írókat, költőket, művészeket ábrázoló, applikációkkal kombinált portréi is. Sajdik Ferenc váci kötődését az is erősíti, hogy itt tekinthető meg állandó életműkiállítása is, ahol népszerű és kevésbé ismert művei közül egyaránt talál néznivalót az érdeklődő. A tárlat megtekintése izgalmas, érdekes színfoltja lehet egy-egy nyári tábornak és/vagy osztálykirándulásnak is!