Puskázz, ha mersz!

Tűzkeresztség, amelyen minden diáknak át kell esni? A „hasznos”, illetve „haszontalan” tananyag közötti szelektálás tökélyre fejlesztett képessége? Puszta diákcsíny, az autoritással szembeni lázadás, a „menőség” demonstrálása? Etikátlan magatartás, hovatovább színtiszta csalás? A puskázásra a fentieken kívül még számtalan indok és magyarázat létezhet, az azonban nyugodt szívvel kijelenthető, hogy gyakorlatilag nincs olyan ember, aki életében legalább egyszer ne nyúlt volna hozzá.

A képen egy puska látható.


Az én időmben

Soha nem tudtam rendesen puskázni. Izzadt a tenyerem, rosszabb esetben megremegett a kezem, a lebukás veszélye és az azzal járó szégyenérzet („jeles tanuló, nahát, róla nem gondoltam volna”) elég elrettentő erővel bírt számomra, hogy a mégoly kevéssé szemfüles, vagy éppen a puskázás felett szemet hunyó tanáraimat se tegyem próbára ilyen-olyan módszerekkel. Ha éppen nálam is elfogyott a tudomány, de nem volt merszem lépni, irigykedve néztem az apró trükköket gátlástalanul, „szakmányban” bevető társaimat, az ide-oda rejtett cetliket. Nem úgy a Czövek Laci, így maradt egyfajta munkamegosztás köztünk: ő puskázott, én másoltam róla, s emiatt néha én vettem többször az iskolai büfében magunknak rágcsát, mindenki örült. Kivéve talán a Haluszka tanárnőt.

Matekon időnként (fizikán pedig 11-ben gyakorlatilag végig, de csak azért, mert folyamatosan egyetemi feladatsorokkal tették próbára tudásunkat, ha már történetesen reálosztályosok voltunk) amolyan ultima ratioként szükségét éreztem annak, hogy „nem megengedett eszközhöz” nyúljak, pláne hogy vészesen közeledett az érettségi, s egyáltalán nem gondoltam , hogy mint aki történésznek készülel kellene számolnom a lelkiismeretemmel. Próbáltam afféle hasznos/haszontalan tárgyakra felosztani a megtanulandó ismeretanyagot, s ebben a koordinátarendszerben mozogva súlyozni, mi a fontosabb és mi a kevésbé az, különösen, ha a felkészülési idővel is hadilábon álltam.

„Legdurvább tanár. Naon néz”

Közkeletű vélekedés, hogy a puskázás gyakorlatilag egyidős az oktatással, s amíg világ a világ, mindig is létezni fog, csak a módszerek változnak, folyamatos macska-egér harcra kényszerítve ezzel a pedagógustársadalmat. A dolog logikájából adódóan ugyanis – a puskázó megpróbálja valahogyan egy új, addig nem ismert technikával „átverni” a tanárát – a diákok mindig egy lépéssel előrébb fognak járni, már ha eltekintünk a jelenség hagyományosabb (súgás, forgolódás) válfajaitól.

„Nincs valakinek valamilyen nagyonjó puskázási praktikája:D Biosz tz, gimi 9. osztály, legdurvább tanár. Naon néz. Deénmeg jól puskázok. De mégis vmi nagyonjó praktika? : P Kösy:8:D” – olvasom a kissé zavaros segélykiáltást az egyik méltán népszerű fórum puskázás témakörében született kérdésfolyamából. A bejegyzés 2009-es, nem mai, de mégis elég régi ahhoz, hogy kicsit jobban képbe kerüljek a legújabb praktikákat illetően. Nagy meglepetésemre a legtöbb kommentelő az én időmből is unalomig ismert módszereket ajánlja a kérdező figyelmébe, a puskatoll még mindig viszi a prímet, sőt kiderül, hogy „hivatalosan” is lehet ilyen szerkezetet beszerezni a Károly körút 8. szám alatt az Astoriánál egy öreg bácsikától.

Hogy a technika ezt a jelenséget is forradalmasította, nem újdonság, ahogy az a következő kommentelő bejegyzéséből is kiderül, aki bár hagyományos módszereket ajánl (a kólás üvegre ragasztott átlátszó cetlin azért megakadt a szemem), de mindezt egy belinkelt Youtube videó segítségével teszi, ahol lépésről lépésre sajátíthatjuk el a fortélyokat – az általa ajánlott angol nyelvű oldalnak egyébként 4 és fél millió feliratkozója van. Ahogy görgetek tovább, látom, hogy a lehetőségeknek se szeri, se száma, az internet sötét bugyrából előkerült www.puskazas.net például egy „Puskázási Módszerek Felsofokon Extreme Edition”-t kínál, benne olyan „HiTech módszerekkel”, mint az ’Uv led a széktámlában’, az ’Elektromos motorral működtetett távirányítós puska’ és a ’Toki-voki’.

Szükséges rossz?

Bár komoly hitvita folyik róla, szögezzük azért le, hogy a puskázás minden, csak nem etikus, hiszen nem tisztességes úton juthatunk általa előnyhöz egy olyan helyzetben, melyben elvileg tudásunkról kellene számot adni mindenfajta kreatív eszköz használata nélkül. Ha a szaktanár bizonyos segédeszközöket „legalizál”, az egyedi döntés függvénye, és bizonyára jó okkal teszi azt, így a diák szempontjából értelmetlen legális és nem legális puska között különbséget tenni. (Hogy személyes példánál maradjak, a rettegett fizikaórák számonkéréseinél többször előfordult, hogy bármit használhattunk, ami az asztalunkon hevert, mégse volt mindenkinek őszinte a mosolya.) 

Gyakorta elhangzó indok a puskázás mellett, hogy az életre készít fel, ám ez éppen az előbb tárgyaltak miatt lehet aggályos és félrevezető. Ha valaki a tananyag nehézségére hivatkozik vagy időhiányra panaszkodik (különösen, ha több számonkérés van aznap), az egy fokkal védhetőbb álláspont, különösen ha azt a kevés időt a puska elkészítésére fordítja. Itt jön a képbe az a sokszor felhozott érv, miszerint a diák a cetlik megírásakor is tanul, ám ha ez az érdeklődés hiányával párosul (ez az egyik leggyakoribb magyarázat a puskázásra), nagy kérdés, hogy vajon közben valóban sikerül-e memorizálni a tananyagot.

A kütyük korában még azt sem lehet bizton kijelenteni, hogy a puskázás, illetve az arra való felkészülés növelné a kreativitásunkat, hiszen elég mondjuk hozzá egy drótnélküli fülhallgató és kész. A jelenség mindig is létezni fog, minimálisra viszont lehet csökkenteni: például ha az oktatás, és így a számonkérés teljesen eltolódik a problémamegoldás felé, ahol nem számít, ha minden tankönyv/segédeszköz kéznél van, a puskázás is értelmét veszti. Megtiltani nem tudjuk, de bátorítani sem fogunk senkit, hogy puskázzon, de ha már úgy alakul, csináljátok ügyesen, de ne szemtelenül. Amúgy meg: innen is még egyszer, köszi, Laci!