Régen dorbézoltak, ma inkább zenélnek és fociznak az izlandi fiatalok

Az észak-európai országban élő tinédzserek körében az elmúlt 20 évben meredeken csökkent az alkohol- és drogfogyasztók, valamint a dohányzók aránya. Izlandon állítják, nem a spanyolviaszt találták fel, a módszereik azonban nehezen adaptálhatók más országokban.

alt


A keserédes, sajátos humor jellemezte izlandi filmművészet szerelmesei két dologra számíthatnak, ha beülnek a moziba vagy a tévé képernyője elé megnézni egy izlandi alkotást: egyrészt gyönyörű felvételeket láthatnak a szigetország páratlan természeti szépségeiről, illetve szinte biztos felbukkan a filmben valaki, akinek gondja van az itallal. Utóbbi nem valami elcsépelt filmes toposz, az alkoholizmus olyannyira súlyos társadalmi problémává vált az országban, hogy valamit kellett kezdeni a jelenséggel. A dohányzás, a kábítószer-használat és az alkoholfogyasztás ellen Izland több mint húsz éve hirdetett keresztes harcot, az eredmények pedig önmagukért beszélnek. De vajon működhet-e az izlandi modell a világ többi részén, így akár hazánkban is?

A helyi viszonyokat jól ismerő izlandi pszichológus, Gudberg Jónsson azt állítja, hogy 20 évvel ezelőtt a lerészegedett tizenévesek jelenléte miatt egyszerűen nem volt biztonságos a főváros, Reykjavík utcáin sétálgatni péntek esténként. Mára ez a kép megváltozott: a gyerekek nem randalíroznak esténként, ugyanis jobb elfoglaltságot találtak maguknak a féktelen ivászat helyett. A sportklubok, zeneiskolák, művészeti és táncklubok mágnesként vonzzák a fiatalokat, akiket fedett korcsolyapályák, pingpong, műfüves futballpályák, atlétikai létesítmények, illetve geotermikusan fűtött medencék várnak országszerte.

Volt honnan javulni, hiszen az izlandi tinédzserek az „élen” jártak az alkohol- és kábítószer-fogyasztást tekintve európai társaikkal összevetve. 1998-ban a 15-16 évesek 42 százaléka (!) mondta azt, hogy a felmérést megelőző hónapban volt részeg, ám 2016-ra ez az arány 5 százalékra csökkent. Ugyanez az arány a kannabiszfogyasztás esetében 17-ről 7 százalékra esett vissza, továbbá 23-ról 3 százalékra olvadt azoknak aránya a jelzett korosztályban, akik naponta rágyújtottak. Harvey Milkman amerikai pszichológus professzor szerint az izlandi modellel világszerte gyerekek millióinak a pszichológiai és fizikai állapotán lehetne javítani, ám egy az egyben szinte lehetetlen átültetni a gyakorlatot.

Milkman a hetvenes évek elején, a New York-i Bellevue Psychiatric Hospitalban ösztöndíjasként kezdett el foglalkozni a kábítószerekkel, abban az időben, amikor az LSD-t már széles körben használták, és a füvezés is rendkívül elterjedt volt – az embereket elkezdte foglalkoztatni a kérdés, hogy miért próbálja ki valaki a drogot. Az amerikai pszichológus doktori disszertációjában arra a következtetésre jutott, hogy a különböző stresszkezelési technikáktól függött, ki mihez nyúl: a heroinhasználók érzéketlenné szerették volna tenni magukat a stresszel szemben, míg az LSD-t használók konfrontálódni akartak vele. Milkman a denveri Metropolitan State College-n folytatta kutatását, és végül arra jutott, hogy a szerhasználók nem magától a szerektől, hanem a szer okozta agyi kémiai változásoktól lettek függők.

Ebből az a felismerés született, hogy a vágyott neurokémiai változásokat drogok nélkül is el lehet érni – mondjuk sporttal. Milkman kutatócsapata 1,2 millió dolláros támogatást kapott az amerikai szövetségi kormánytól a Project Self-Discovery-re, amelynek keretében természetes alternatívákat kínáltak a problémás fiatalok számára. „Mi nem azt mondtuk nekik, hogy kezelést kaptok, hanem hogy megtanítunk bármit, amit szeretnétek: zene, tánc, hiphop, művészetek, küzdősportok” – emlékezett vissza a pszichológus a kezdetekre. Milkmant aztán meghívták Izlandra is, hogy beszéljen a munkájáról, illetve a kutatásának eredményeiről, majd egy serdülőkkel foglalkozó izlandi drogambulancia tanácsadójaként kezdett dolgozni.

A projekt alfája és omegája egy, a fiatalok alkohol- és drogfogyasztási szokásait, illetve a családi viszonyokat vizsgáló kérdőív, amelyet az összes izlandi iskolába elküldenek. A felmérés adatainak fényében aztán pontosan meg lehet mondani, hogy melyik iskola van a legrosszabb, és melyik a legjobb helyzetben a függőséget tekintve. Mint kiderült, a kábítószerrel és a túlzott mértékű alkoholfogyasztással szemben van néhány olyan tényező, ami védőhálóként szolgál: ilyen a szabadidős tevékenység (sport), a családtagokkal töltött idő, továbbá fontos az is, hogy a gyermek biztonságban érezze magát az iskolában és ne lógjon esténként az utcákon.

A felmérés eredményeit összegezve, illetve Milkman amerikai tapasztalatait felhasználva nemzeti program indult Fiatalság Izlandon (Youth in Iceland) néven. Az egyik fontos lépés a jogszabályi környezet megváltozása volt. Izlandon ma már 18 év alatt nem lehet legálisan cigarettát vásárolni, 20 év alatt pedig alkoholtermékeket, továbbá a reklámozásukat is megtiltották. (itthon a korhatár 18 év, ám Lázár János nemdohányzók védelméért felelős miniszterelnöki biztos nemrégiben azt javasolta, hogy a 2020-ban vagy azt követően születettek már ne vásárolhassanak dohányterméket, még akkor sem, ha betöltötték a 18. életévüket).  

Az iskola és a szülők közötti kapcsolatok javítása érdekében minden izlandi iskolában ún. szülői szervezeteket hoztak létre, és azt próbálták meg sulykolni, hogy a gyermekkel eltöltött időt illetően nemcsak a minőség, hanem a mennyiség is számít. A szülőknek ezenkívül alá kell írniuk egy nyilatkozatot, miszerint megfogadják az adott iskola ajánlásait például arról, hogy nem engedik el gyermekeiket felügyelet nélkül bulizni, vagy hogy több időt töltenek együtt. Drákóinak tűnhet, de máig hatályban van az a törvény, amely kimondta, hogy a 13 és 16 év közötti gyerekek nem lehetnek az utcán télen este 10 óra, nyáron pedig éjfél után, s hogy ezt érvényre juttassák, maguk a szülők kezdtek „járőrözni” az utcákon. Egyszerűen hazaküldik a kihágókat – akik szót is fogadnak.

Az állam szerepe sem elhanyagolható, egyre több pénzt kezdtek fordítani Izlandon a sport-, zenei és táncklubokra, valódi alternatívát kínálva a fiataloknak a káros szenvedélyekkel szemben, egyúttal megadva a valahova tartozás érzését. Reykjavíkban – ahol Izland népességének harmada él – minden egyes család 35 ezer koronát (kb. 83 ezer forint) kap évente gyermekenként a rekreációs tevékenységek fedezésére. Reykjavík polgármestere viccesen meg is jegyezte, hogy Izland labdarúgó-válogatottja valószínűleg a programnak köszönhetően verte meg nagy meglepetésre az angol nemzeti tizenegyet a 2016-os Európa-bajnokságon, s ha kijelentését nem is kell feltétlenül komolyan venni, az szemmel látható, hogy az izlandi labdarúgás felemelkedésében nagy szerepe volt a fiatalok attitűdváltásának. 

Ugyanilyen fontos, hogy az említett kérdőíveket évente kitöltik az izlandi diákok, így a kutatók számára naprakész információk állnak rendelkezésre. 1997 és 2002 között 23-ról 46 százalékra nőtt azoknak a gyerekeknek az aránya, akik azt mondták, hogy a hétköznapokon gyakran vannak családjaik körében, továbbá 24-ről 42 százalékra emelkedett azoké, akik hetente legalább négy alkalommal sportolnak. Ettől egyáltalán nem függetlenül csökkent a dohányosok, illetve a drog- és alkoholfogyasztók számaránya.

A példa ragadós lett, az izlandi modellen alapuló Fiatalság Európában 2006-ban indult az Európai városok a drog ellen (ECAD) nevű városközi együttműködés támogatásával. (Budapest 1994-ben csatlakozott az ECAD-hoz, 2010-ben azonban úgy döntött a fővárosi közgyűlés, hogy kilép a szervezetből) A résztvevő városok nagyjából ugyanazt a kérdőívet kapják meg Feröertől Dél-Koreáig, az eredményeket pedig gyorsan kielemzik – Izlandon két hónapon belül visszakapják az iskolák –, megadva az esélyt a gyors beavatkozásra. Bár egyik országban sem történtek olyan mélyreható változások, mint Izlandon, mégis, az eredmények látványosak. Bukarestben csökkent az öngyilkosságot elkövető tinédzserek száma a programnak köszönhetően, ahogy az alkohol-, illetve drogfogyasztóké is, Kaunasban pedig a bűncselekményt elkövető tinik aránya esett vissza a harmadával. A litván fővárosban 2015-ben vezették be az ingyenes sportolási lehetőséget három napon (hétfő, szerda, péntek), ráadásul a rossz anyagi körülmények között élő gyerekek utaztatását az állam állja. 

A prevenciós programok a világ legtöbb országában jellemzően rövid távúak, ellenben Izlandon hosszú időre terveznek, és előbbi szintén gátja lehet a modell sikerességének. Az erőforrások ráadásul messze nem ugyanazok mindenhol, nem beszélve az eltérő kulturális attitűdről. Olaszországban legutóbb a diákokat különféle kulturális eseményekre váltható bónokkal próbálták becsalogatni a múzeumokba és a színházakba, de a hatás elmaradt a várttól. 2016-ban az utalványokra elkülönített, az első két évre szóló 580 millió euró nagy része az államkincstárban maradt, a kormány pedig, látva a kezdeményezés sikertelenségét, nem tervezi harmadik évre is meghosszabbítani a támogatást.

A rossz emlékeket felidéző kijárási tilalomra még a kulturálisan Izlandhoz közelebb álló Svédországban is ferde szemmel néztek, kérdés, hányan örülnének ennek mondjuk Budapesten. Ráadásul Izlandon már csak a lakosságszám miatt is (a Magyarországnál alig valamivel nagyobb területű országban mindössze 350 ezren élnek) könnyebb megvalósítani bármiféle nemzeti programot, nem beszélve arról, hogy az állam és társadalom kapcsolata is más jellegű, mint mondjuk Kelet-Európában. Valószínűleg – nem csak az egykori szocialista blokk országaiban – sokan azt is rossz néven vennék, ha akárcsak ajánlások szintjén, de az állam, illetve az iskola mondaná meg, hogy a családok mennyi időt töltsenek együtt, illetve az is kérdéses, hogy a szülőket mennyire lehetne jobban bevonni az iskolai életbe az eddigieken (pl. szülői munkaközösség) felül.