Rejtett dimenziók a tanteremben

Vannak diákok, akik szerint a tanárok eleve nincsenek jó helyen az osztályteremben – sőt, sokszor a felnőttek sem gondolnák, mekkora szerepe van a tanteremben lévők közötti fizikai távolságnak – olykor még az óra sikere is múlhat rajta. Írásunkban néhány ezzel kapcsolatos, fontos szempontra hívjuk fel a figyelmet.

alt


Változatok egy tanteremre

Az egyterű irodák elterjedésével került az érdeklődés középpontjába a berendezés és a munkahelyi kultúra közötti összefüggés vizsgálata. (Megállapították, hogy az egyetlen nagy légtérben történő munkavégzés erősíti a kollaborációt és a csapatmunkát – gátja viszont az elmélyült munkavégzésnek és szerepe lehet a munkahelyi stressz kialakulásában.) Mi a helyzet a tantermekben? Szerencsére ez a munkahely sem kerülte el a kutatók figyelmét.

A tapasztalatok szerint jóval nagyobb a tanulók órai aktivitása, ha a padok U alakban, a tanári asztal pedig az U alak nyitott végei között helyezkedik el. Ez az elrendezés azonban csak kisebb létszám (például csoportbontás) esetén hatékony. A mozgást, vagy helyváltoztatást igénylő feladatok esetén (természetesen) fontos, hogy legyen elég hely (vagy megfelelően mozgatható berendezés) a tér átalakításához.

Ha lehetőség van a terem berendezésének megválasztására (vagy megváltoztatására), érdemes előre eltervezni és az óra menetéhez igazítani a térformát. (Nem véletlen, hogy például a kooperatív tanulási módszerek számos térrendezési formát kínálnak az osztályterem berendezésére.) Kiscsoportos munka esetén természetesen az a legfontosabb, hogy a résztvevők egymással tudjanak megfelelőképpen kommunikálni, ezért célszerű lehetőséget adni arra, hogy „bolyokban” foglaljanak helyet. Előfordulhat az is, hogy az osztály körbeül egy-egy megbeszélés alkalmával. Drámás elemekkel tarkított órán is nagy szerepe van a nagy, üres térnek, a „nézők” számára kijelölt helyekkel.

A berendezés megváltoztatása természetesen nem oldható meg minden körülmények között – érdemes azonban legalább „részeredményeket” elérni e téren: egy-egy duplaóra vagy erre különösen alkalmas anyagrész (pl. összefoglalás) alkalmával érdemes megváltoztatni – ha időlegesen is – a tanterem struktúráját. (Az ezzel járó mozgás és a közös munka valószínűleg jótékonyan hat a tanulók figyelmére is.)

A jó tanuló és a proxemika

„A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann” – olvashatjuk Karinthy Frigyes örökbecsű novellájában. Azok, akik ismerik a proxemika (térközszabályozás) alapelveit, joggal gondolkodhatnak el azon, hogy a tojás volt-e előbb, vagy a tyúk: azért ültették-e Steinmannt az első padba, mert jó tanuló volt, vagy azért lett igazán jó tanuló, mert a nevezett helyen ült… Régi tapasztalat ugyanis, hogy a tanulók órai aktivitása nagymértékben függ a tanteremben elfoglalt helyüktől. 

Edward T. Hall Rejtett dimenziók című könyvében proxemikának nevezte el a térközszabályozással kapcsolatos pszichológiai alapelvek összességét. Ebből kiindulva dolgoznak azok a kutatók is, akik az osztálytermi proxemikával foglalkoznak, vagyis a személyközi fizikai távolság kezelését vizsgálják a tanintézményekben. Elsősorban a tanulók ülésrendjét, a pedagógus és a diákok közötti fizikai távolságot, valamint a tanteremben lévők (főként a pedagógus) térhasználatát kutatják – igen tanulságos eredményekkel.

A Karinthy-szöveg Steinmannjára térve valóban régi tapasztalat, hogy azokban a tantermekben, amelyekben (hagyományos módon) két vagy három oszlopban, kétszemélyes padokban foglalnak helyet a diákok, az első sorokban ülők jobban részt vesznek az órai munkában, mint a hátul ülők – nem véletlen tehát, hogy a jó tanulók is hagyományosan itt foglalnak helyet. A régi idők iskolájában a tanulmányi átlag szerinti ültetés is divatban volt, tehát ez is befolyásolhatta az első padsorokban ülők aktivitását.

Háromszögek a tanteremben

Ha a tanár egy hagyományos elrendezésű teremben az első sor előtt, középen tartózkodik, gyakran hoz létre akaratlanul is egy úgynevezett részvételi háromszöget, amely az első sorban és a középső oszlop második-harmadik padjában ülőkből áll. A többiek ebből sajnálatos módon kiszorulnak – minél távolabb ülnek az aktív csoporttól. Az utolsó padok „lakói” már-már egyfajta Bermuda-háromszögben érezhetik magukat – egész egyszerűen azért, mert – függetlenül a tanári szándéktól – kevésbé érzik magukat „érintettnek”, vagyis nem érzik magukat felszólítva az órai munkára. (A vázolt példából is kitűnik, hogy az utolsó padba ültetés hajdani „intézménye” nemcsak megszégyenítő volta miatt káros: szinte kizárja a gyerekeket a tanóra menetéből.) 

Ugyanakkor természetesen nem ülhet az egész osztály az első padsorba – azon túl, hogy el sem férnének, ugyanúgy felmerülnének (esetleg más típusú) proxemikai problémák. Az utolsó padokban tehát szükségképpen mindig ül valaki.  A probléma ennek ellenére nem áthidalhatatlan. A megfigyelések szerint ugyanis nem a terem berendezése határozza meg a figyelmet, hanem a tanár és a diákok távolsága. Ha tehát a tanár változtatja a helyét és egy-egy tanóra alkalmával több helyen (a tanterem több pontján) is elidőzik, elérheti, hogy senki se maradjon ki a részvételi háromszögekből. 

A fentiekből következik, hogy részvételi háromszög akkor is létrejöhet, ha a tanár hosszabb időt tölt a tanterem egy másik pontján. A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy azok, akik a hátsó padban ülnek, eleve „kiszorulnak” a tanári magyarázatból, és az sem igaz, hogy az egyes csoportok kizárólag arra az anyagrészre figyelnek, ami a részvételi háromszögükben hangzik el. Ugyanakkor érdemes ezzel az egyszerű módszerrel – vagyis az időnkénti helyváltoztatással – is segíteni a tanulók munkáját.