A reklám helye

A nyelvészet egykori nagy öregjeitől rengeteget tanultam fiatal szerkesztő koromban. Hogy mennyit, mit és hogyan is? Majd ti eldöntitek.

alt


Amikor a méltán nagy tiszteletnek örvendő öregek az egyik közös munkájukat porolták le az én ügyetlen közreműködésemmel, az egyikük, meglátva az e mögött a sutaság mögött rejlő ifjúi érdeklődésemet és nyiladozó értelmemet is, a maga módján tanítani kezdett engem, bár ez akkoriban még teljesen más dramaturgia szerint zajlott egyébként nagy általánosságban. 

Akkortájt ugyanis még a sokévnyi, de néha még egész emberöltőnyi utánajárás, cédulázás, szorgos kutatás és az önálló, szüntelen tanulási szomj következtében megszerzett, kiguglizhatatlan ismeret vitte a prímet, ráadásul a szégyenteljesnek is megélhető „hát én még ezt sem ismerem”-mel szembeállítva a tanítványok felől. 

És ez a bibliofil fogantatású, lenyűgöző, enciklopédikus és nem utolsó sorban szintézist alkotó tudás, amelyet akkori tanáraimtól egyébként megszoktam, szóval ez a megsüvegelendő lexikai tudás ütközött össze a hajdan még valamennyire és jobb híján persze motiváló, bár kissé a kioktatással és a lehervasztással is rokon, e célból nem véletlenül összevont szemöldökkel és poroszosan feltett, no és persze klasszikussá, reménylem, soha nem váló csacsi kérdéssel a tanítvány felé: ezt te még mindig nem tudod? 

Nem tudtam

Hát bizony ez a bizonyos pattogó, szigorú és fenyegető nem tudod? az idős professzor részéről elmaradt, hála neki. Ugyanúgy, ahogy az akkor persze a tanulási motivációnak és kíváncsiság felkeltésének további módszertani eszközei is hiányoztak a pedagógiai fegyvertárából: a nádpálca vagy a körmös, de még a kobak tetejére helyezett barack és a fül- vagy pajeszhúzás is a részéről, ami még az én gyerekkoromban is gyakori volt férfi tanáraim részéről. Én meg erre megkönnyebbültem, és azt sem tudtam hirtelen, mitévő legyek.

A legalább szimbolikus zöldfülhúzás viszont azért lett volna jogos tőle mégis, mert én, zöldfülű, mikor a reklám helyéhez értünk a betűrendben – mert elárulom, hogy az MHSz. szójegyzékét fésültük át együtt nagy-nagy türelemmel, bevallottam neki, hogy ennek a fránya reklám szónak én bizony nem ismerem sem az eredetét, sem az eredeti jelentését. – Semmi baj – válaszolta, a szó már rég elhomályosult, és nem a története miatt érdemes foglalkozni vele. Viszont azért fontos nekünk mégis – folytatta –, mert az elválasztása, vagyis a helyesírása is ezen múlik. 

A nagy öreg persze mindjárt el is választotta nekem a szót a boldog-szomorú kilencvenes években, tiszta szándékkal, kedvesen és a legjobbat akarva, hisz ebben ő tündökölt, és ahogy ő mondta volna, engem egyáltalán nem „fumigálva”: re-klám. – No, így se jöttél rá? – kérdezte.

Hát így se volt ismerős nekem. Úgy sem, ha lassabban és közben artikuláltabban mondta volna, ahogy a japó turistákkal szoktunk volt kommunikálni ezekben az években a négyes-hatos villamoson jól megkapaszkodva, kelet felől a Nyugati felé tartva. 

Re? – Rendben. Klám? – Klogalmam sincs… – Ami viszont ebből a tanításból mégis feltűnt nekem, az az elválasztójel helye volt. És ez a bölcs szószablya tőle a téma megközelítésén túl, hm, reveláció erejű volt akkor nekem.

Rájöttem

Azóta évtizedek teltek el, a reklámok közben irtózatos módon elárasztották a médiát, mégsem tudom ezt a pillantást és a verbális érintést, a professzorom gyutacsát elfelejteni. Mert felpiszkált, felgyújtott valamire, amit én tőle tanultam, ezt a kobakomat egyáltalán nem barackozó pici morzsát örökre megőrizve, ami nem önmagában volt csoda, hanem abban, hogy halat fogni tanított a sokszori megetetés helyett. 

Ezért utánanéztem most, frissen is, ahogy őrá gondolok ebben az emlékező írásban jó szívvel. Ez a re-, azaz vissza, és clame, claim stb, vagyis követel. Óriási! 

A mindig is kis spéttel működő mai eszemmel persze könnyedén le is zárhatnám ezt a mesét, miszerint a reklám és a reklamálni egy tőről fakad, és hogy a többjelentésű latin „reclamare” a kapocs. Ráadásul ugyanígy el lehetne választani ma is, kiművelt emberfőknek, mondanám most, ahogy például az im-presszió szót már senki fia nem itt törné meg, ahogy re-gressziót – ha már erről az előtagról is szól a mai rege –, de még az a-gressziót sem választaná el éppen pont itt, és ez is jogos persze. De nem teszem.

Akit azonban ez a semleges, nyugodt, érzelmeket nélkülöző állásfoglalás nem nyugtat meg, és mégis meglepő számára az, hogy a hírverés, vagyis a reklám és a felszólalás, tiltakozás, vagyis a reklamálás kapcsolata egyáltalán valamiféle rokonságot mutathat is az előjelek villongása és a szavak ellenkező kontextusa és stílushatása ellenére, hát nem csodálom. 

A reklám helyét ma szerintem teljesen körbejártuk, a hamis reklámokat természetszerűleg követő, igaz reklamációkat is mind megválaszolva, true or false, I vagy H.

A nagy öreg igazsága

A reklám helye azonban mégsem ez. Hanem azé az Emberé, Fábián Pál professzoré, aki nemcsak a nyelvtudomány fantasztikus műveltségű doktora volt, hanem vérbeli, csodálatos pedagógus is, ízig-vérig. Főhajtás neki.

Mi mással, mint Pali bácsi kedvenc mondásával zárom én is a mai mesét, amit ő a hitvallásának is tekintett valaha, igen, valaha, már csak a múltban, mert tíz éve nincs köztünk. Ő erre a most következőre sem furmányos kibúvókat, sem reklamációt soha nem fogadott volna el, még távozás után sem:

„Helyesen írni és jó magyarnak lenni: ugyanaz.”