Retró elválasztás

Még az egynyelvű magyar szótárak szerkesztőjeként dolgoztam, mikor a kiadó igazgatójának azt javasoltam, csináljunk elválasztási szótárt. – Mit? Elválasztani mindenki tud – válaszolta. Biztos ez?

alt


A szavakat a szótagolás szerint választjuk el, s mivel a magyarban kizárólag a magánhangzók a szótagalkotók, ezért nincs is ezzel sok gondunk sem a mással-, sem a magánszférában. A nálunknál azonnal magasabbra jutó gyerekek mégis bele-beleszaladnak a szótő-toldalék megállapításának és a szótagolás különbségének logikájába a szóelemzésre ébredés kezdeti szakaszában, ezért számtalanszor a szótőnél, s nem a szótaghatáron választják el az egyszerű köz- és tulajdonneveket is hátul, bizonytalanul és bátortalanul. 

Rossz példát nem mutatok, de értitek: az „oroszlánok” többes számú főnév helyett álösszetételt kreálnak azzal, miszerint az egyes számú oroszlán lenne az oka mindannak, amiért a szótő után kell kitenni az elválasztójelet, pedig egyáltalán nem ő az -ok, hanem a kisdiákok idejekorán felpiszkált nyelvi ösztöne.

A másik ilyen általános csetlés a dz, dzs és ksz hangokat jelölő betűkkel szövött szavak elválasztása. 

A bodzát, madzagot én is a zé előtt választottam el, nem a d előtt, ahogy és ahol kellett volna, a maharadzsát meg a zsé előtt, ugyancsak a ritmikára hallgatva, és mit sem tudva a hangok affrikáta mivoltáról. A két- vagy háromjegyű betű csengésének csalogatása túl erős volt. 

A x ugyan egyjegyű betű, de két hangot jelöl, így a dolog pont fordítva működött nekem: a Me-xi-kó szó helyes tagolása helyett ösztönösen a másik, a ksz hang utáni elválasztás működtette a golyóstollamat iskolás koromban. Mindig is pe-ches voltam, persze, jól tu-dom.

A megengedhetetlen írásmód

A szóösszetételeknél az eredeti, szótagolós szabálynál viszont tényleg erősebb a szóelemzés elve, nem úgy, mint a szótő-toldalék esetében. Azaz a szóösszetételi határ izmosabb szabály, mint a ritmikus szótagolás. Ez az elv jogos, és helyesírásunk kommunikatív vetülete is egyben. Nem mindegy, hogy meg-int vagy me-gint az elválasztás, ahogy mindenki fújja, bár a szövegkörnyezetből kitűnik, hogy újra-e vagy figyelmeztet-e az a megint. Akinek mind-egy mind-ez, az el se válassza.

A dél-után, a vas-út, a rend-őr, a csal-étek vagy az egy-előre is ide tartozik. Számomra a legmeglepőbb az volt a kicsik tankönyveit készre kalapálva, mikor az es-ernyő szavunk is be akart illeszkedni az egyszerű szók-szavak közé. Jaj ne! Ha a rokon összetételnél, a napsugarak ellen védő nap-ernyőnél még üzen a nyelvérzék, és amelyet senki nem választana el így: na-per…, na persze, az eső ellen védő ernyőnél miért nem működik? Megfejthetetlen nekem.

A szóösszetételek közé viszont nem mindenki sorolja oda az igekötőt, holott az is önálló szóelem (el-ég; meg-öl; fel-áll stb.), ezt a hátravetettségéből és mozgékonyságából is tudjuk. Ezért látni még avatott korrektorok javításai között is, hogy a fel-adatot vagy a meg-állót szótagolva szeretnék elválasztani, hiszen annyira egyneművé, annyira kicserélhetetlen egy szóvá váltak értelmileg, mint a mákos pite azoknak, akik még a túrósat nem kóstolták. 

A megengedő írásmód

Számos olyan idegen eredetű összetett szavunk van, amelyeknek az eredete elhomályosult, vagy ahogy fentebb fogalmaztam, egyneművé, összeforrt egyszerű szóvá váltak értelmi, nyelvlélektani okokból. 

Ilyen a depresszió, az improduktív, impresszió stb. Ezeket mind az eredeti prefixumos, mind a magyaros logika szerint elválaszthatjuk: de-presszió, im-produktív, im-presszió (be-nyomás) vagy a számomra mégis kicsit fájdalmas, mert nem megőrző, hanem elmosó magyaros illeszkedést mutató változatok, a dep-resszió, imp-roduktív, imp-resszió, nem sorolom. Ott engedni, ahol az értem, az értelem csilloghatna? S ha nem értem, hát rá is jöhetek? Ezért fáj ez a mesterkélt megoldás kicsit.

Belgrád sorsa

Történelmi helynevünk, a Nándorfehérvár nem okoz gondot az elválasztásban, mert a szóösszetételi és a szótagolós határ egybeesik: Nándor-fehér-vár. Az újkori Belgrád szó ugyanezt jelenti nándor nélkül: bel-, beo-… = fehér, illetve grád = vár, város. Tehát joggal gondolhatnánk, hogy legalább a megengedő típusú kétféle elválasztás (Bel-grád) működhetne ezzel az általam nem egy szótárban megnézett és adatolt, megengedést felejtő, egyedüli ajánlással szemben: Belg-rád. Szomorú, de ennyi, a nyelv, pontosabban a nyelvhasználók széles köre itt felejteni kezdett.

Zárjuk egy meglepő szóval az elválasztási mesét. Ráadásul nem is csak az elválasztása vitatható csak ennek is, ahogy fentebb láttátok. A szó eredete, értelme és szóhangulatának, előjelének váltása is éppen olyan izgalmas.

A retrográdi csata

A szavak végén az ó mindig hosszú, „kivéve” no, nono. Gyerekkorom óta ezt mantrázom, bár a kivétel mint olyan pontatlan és rendszerbomlasztó is tudományosan.

No de tényleg. Viszont az idegen eredetű szavainkat is megnyújtjuk a végén, ha összetételből rövidül, az anyanyelvi ösztönnek megfelelően, és írásban is jelöljük: radio… – rádió; mikro…  [hullám, sütő stb.]  – mikró, foto… – fotó, és így tovább. 

A retrográd, ez a latin eredetű szavunk is így járt. Így rövidült az utca emberének és a divatemberek nyelvén is: retró. A szó ennyit tesz egyébként: ’visszafelé kullogó, hanyatló, a régi felé mutató’. Ezt a történészek és egyéb gondolkodók választékos fogalmazásában már ismerhetjük régóta, és meg is találjuk ma is. 

(Akit mélyebben érdekel, megírom, miért nem építmény, vár, város az utótag értelme, mint a Bel-grád esetében bizony az, hanem grád-ics, azaz lépcső, fok a jelentése, mert onnan, a latinból jön, nem a szláv nyelvekből.)

Szóval ami engem izgat ebben a hatalmas netes-blogos nyilvánosságban, a szóértők nagy közösségében itt és most, hogy a rövidülés, ez a teljesen jogos elcsippentése a szónak, ez a retró szó… szépen csendben stílusminősítést, előjelet váltott. Mivel a retro- jelentése eredetileg simán ’visszafelé, hátra’, hát vissza is nyerte a másik előjelet a nosztalgia édes mézes lépre csaló mivoltja szerint. Rövidülve, szlengesülve pozitív is lehet, mert régi idők megszépült hangulatát hozza vissza.

A retrográd szót akár a divatos, retró módon: retro-grádnak, akár retrográd módon: retrog-rádnak választjátok is el, a csatát a szó a hosszú ó-val rövidülve megnyerte, no. Nó, nó. Nono.