„Segíts nekem, hogy magam csinálhassam!”

Maria Montessori volt az első nő, aki diplomát szerzett a Római Orvostudományi Egyetemen. Fényképe akár a régi ezerlírás bankjegyekről is ismerős lehet – de nem orvosi, hanem pedagógiai munkássága miatt. Jelen cikk keretein belül sajnos nincs mód módszerének átfogó ismertetésére. Néhány kevéssé ismert, kapcsolódó adat és egy-két bárki által alkalmazható „Montessori-tipp” segítségével azonban igyekszünk érdeklődést kelteni pedagógiai elvei iránt.

alt


Egy módszer születése 

Az 1870-ben született Maria Montessori pályafutása igencsak rendhagyóan indult: műszaki főiskolán tanult, majd – az első magyar orvosnőhöz, Hugonnai Vilmához hasonlóan – számos akadályt leküzdve (pápai engedéllyel, 1892-ben) az első női hallgatóként iratkozott be Olaszországban az orvosi egyetemre. Oklevelének megszerzését követően egy római pszichiátriai klinikán helyezkedett el – elmekórtani vizsgálatokat végzett –, s ami későbbi tevékenységét illetően még jelentékenyebb, itt szerzett közvetlen tapasztalatokat az értelmileg akadályozott gyerekek mindennapjairól, és ebben az időszakban kezdett érdeklődni a velük való foglalkozás elméleti kérdései iránt is: egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az orvosi természetű problémák mellett igen sokuk esetben inkább pedagógiai munkára van szükség.

E felismerés hatására dolgozta ki saját módszerét, és ezen elveket követve nyitotta meg 1907-ben a Casa dei Bambini (Gyermekek Háza) nevű intézményét is. Ekkorra már kiterjedt tapasztalattal rendelkezett pedagógiai téren is: 1898-ban ugyanis létrehozta a gyenge képességű (lényegében gyógypedagógus segítségét igénylő) gyermekek számára a római Scuola Magistrale Ortofrenica intézetet. A Casa dei Bambini, amely egészséges, ám nehéz körülmények között élő, óvodáskorú gyermekek számára jött létre, igen gyorsan népszerűségre tett szert: nem véletlen tehát, hogy pedagógiai eljárásai szakmai körökben is komoly figyelmet keltettek. Ezek hatására több hasonló intézmény is létrejött – különösen az 1909-ben megjelent Montessori-mű kapcsán, amelyben a szerző részletesen kifejtette pedagógiai koncepcióját. 

Montessori Magyarországon

Magyarországon az 1930-as évektől vált közismertté a módszer – elsősorban Burchard-Bélaváry Erzsébet munkássága révén, aki 1927-től magánóvodát, 1928-tól magániskolát hozott létre Montessori-elvek alapján, sőt számos kapcsolódó művet is magyarra fordított. Maria Montessori több ízben is ellátogatott Magyarországra (először 1930-ban, amikor a Magyar Pedagógiai Társaság tiszteletbeli tagjává választották).  „Már alkalmam volt tapasztalni, hogy Magyarországon a gyermeknevelés problémája éppen olyan fontos, mint Olaszországban, és a világ többi kulturországában. Éppen azért örömmel jöttem Budapestre, hogy előadást tarthassak az én nevelési módszerem irányelveiről” – üdvözölte régi ismerősként az előadására egybegyűlteket 1936-ban.

Az első magyar Montessori Egyesület 1932-ben alakult meg – tagjai számos elméleti és gyakorlati kutatást végeztek. A kimondottan Montessori-rendszerű intézmények mellett a későbbiekben megjelentek a hasonló elvek alapján működő projektek (így például a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Montessori-elveken alapuló foglalkozásai), és nálunk is számos ötletet merítettek a Montessori-elvekből az általános tantervű intézmények a beszélgetőköröktől kezdve a jellegzetesen „miniatűr” óvodai gyermekbútorokig.

„Örömiskolának nevezték…”

Maria Montessori módszere a gyermekek lehető legmélyebb megismerésén alapul, kulcsfogalmai közé tartozik az önfejlődés, a szabadság és az élni segítés is. „Két vezérfonál húzódik a növelési metódusomben: a szabadság és a fegyelem. A kettő ellentétesnek látszik, de végeredményben egy célt szolgál: e gyermek lelki és értelmi fejlődését. Arra kell törekedni, hogy a gyermek egyéniségét kövessük: a gyermekhez kell alkalmazni s környezetet. Régebben a felnőtt önkényesen bizonyos túlzásig fokozott tekintélyt gyakorolt a gyermekre. Ezokból a kicsinyek nem éreztek biztonságot és összeütközésbe kerültek saját környezetükkel. Ez a körülmény akadályozta őket fejlődésükben és kihatással volt későbbi életük e is. A gyermekhez: a felnőttnek kell alkalmazkodni. Az én iskolámban […] a tanitó követi a gyermeket és annak kivánságai irányitják a felnőttet. Fő szempont, hogy a gyermek lehetőleg fáradság nélkül tanuljon és fejlődjék: ne ellenséget, hanem jóbarátot lásson oktatójában. A felnőttek megteremtették a maguk külön világát, s nem törődtek azzal, hogy a gyermekkel mi lesz. Az én iskolámat kezdetben örömiskolának nevezték, mert a gyermekek jól érezték magukat, boldogok voltak, ha ott lehettek. Ez azonban nem jelenti ezt, hogy a gyermeket teljesen szabadon kell hagyni, hanem okos és céltudatos vezetéssel arra kell törekedni, hogy helyes irányba tereljük a nevelést” – fogalmazta meg Montessori már idézett, 1936-os budapesti beszédében.

Amint az a fentiekből is kitűnik, módszerének alapelvei szerint a gyermeki fejlődés fontos feltétele a szeretetteljes nevelői légkör kialakítása, amely – természetesen – mindig tekintettel van a gyermek személyiségére. A Montessori-intézmények gyerekei próbálkozás és gyakorlás, sőt bizonyos idő elteltével „önkorrigálás”  ̶  saját hibák javítása révén  ̶  nagy önállósággal szerzik meg a szükséges tudást. Ebben természetesen támogatnia kell őket a pedagógusnak is: semmiképpen nem nyomhatja el a kicsik kibontakozását (akár felesleges, túlzott segítség formájában sem), azaz sokkal inkább segítő, mintsem irányító a felnőtt a közös munka során. A kívánatos attitűdöt jól kifejezi a Montessori-módszer egyik jelmondata: „Segíts nekem, hogy magam csinálhassam!”

A fentiek azonban nem a „mindent szabad, korlátlanul”-elv érvényesülését jelentik: természetesen kiküszöbölendők az ártalmas cselekedetek és elsajátítandók a közösségi élet rendszerével kapcsolatos tudnivalók is a gyerekek számára. A Montessori-intézményekben rend és rendszer uralkodik: minden eszköznek meghatározott helye, a diákoknak rendszeres, önállóan végzendő feladataik vannak.

Néhány tipp 

A szakértők szerint a Montessori-pedagógia bizonyos gyakorlatait, irányelveit bárki könnyen alkalmazhatja saját osztályában (sőt, akár családjában is). A következőkben ezek közül „szemelgettünk” néhányat. 

A könnyen mozgatható, gyermekek testmagasságához igazodó bútorok nemcsak Montessori-intézmények berendezési tárgyai lehetnek. Bármelyik osztályteremben kialakítható olyan tárolóhely (szekrény, polc, zsák), amelynek kincseit önállóan, egyéni választás alapján használhatják a gyerekek. Lehet ez játékokkal teli láda (szabadidős programhoz, szituációs játékokhoz), segédkönyveket tartalmazó polc (órai feladatokhoz, csoportmunkához) – vagy akár hangszeres fiók is. 

Legyen lehetőség arra, hogy bizonyos feladatokat a gyerekek általuk választott helyszínen (teremrészben, sarokban, esetleg szőnyegen, párnákon stb.) végezzenek el. Ha igénylik, végezhessenek „körbeülős” csoportmunkát. 

Érdemes bevezetni a beszélgetőkör „intézményét” is – erre számos lehetőség kínálkozik akár célirányos kérdések feltevése révén (Kivel mi történt a hétvégén? Hogyan telt a szünet?), akár egy-egy megoldandó feladat kapcsán. (Milyen legyen az anyák napi műsor? Mivel ajándékozzuk meg az első osztályosokat?)

A Montessori-pedagógia környezeti megismeréssel, érzékeléssel kapcsolatos feladatai sok jó ötletet adhatnak a szemléltetéshez, az órai élmények tudatos gazdagításához. Például az órán ismertetett gyümölcsöket érdemes nemcsak fényképen bemutatni, hanem megtapogatni, megszagolni, sőt megkóstolnia az osztálynak. Lehetőleg nem mellékesen, tanári magyarázat közben körbeadogatva, hanem tudatosan, megfigyelési szempontokat alkalmazva, a tapasztaltakat közösen megbeszélve.