Snapchat, PIN-kód, színház az egész

A Pesti Magyar Színház repertoárjába különleges Carlo Collodi-átirat került, Eperjes Károly (Gepetto) főszereplésével, Vidovszky György rendezésében PIN:OKKIO címmel. Az előadás fő kérdése azonban merőben más próbál lenni, mint az alapműé: míg az olasz szerző Pinokkiója azt feszegeti, hogy mi teszi az embert emberré, Vidovszkyék színpadi alkotása arra próbál rákérdezni, hogy válhat-e a gép emberré.

alt


A Pesti Magyar Színház előadásában Gepetto nem asztalosmester, hanem programozó és az ő teremtménye, nem fabábú, hanem egy robot kisfiú. A mikrochipekből összerakott gyerek ebben a változatban arra hivatott, hogy pótoljon, helyettesítsen valakit, aki elment – Gepetto halott kisfiát. PIN:OKKIO karaktere gyászmunkából születik, ezért az előadásban sokkal érdekesebbé válik az alkotó attitűdje, mint a teremtmény fejlődéstörténete. Eperjes Károly Gepettoja mégsem kap elég színpadidőt ahhoz, hogy ez a múltidéző jövőidő, a régi emlékeket valódi tárgyba programozni kívánó kétségbeesés kapja a főhangsúlyt. 

Vidovszkyék előadása megpróbálja másolni a kortárs (elsősorban animációs) gyerekfilmek sikerreceptjét, azaz egyszerre akar tetszetős látványvilággal, mozgalmas történetszövéssel mesét mondani a kisebbeknek, valamint filmes-könyves idézetekkel, áthallásokkal és mélyebbre ható filozófiával a felnőtteket is le szeretné venni a lábukról. korunk fő jelenségeit is számba veszi: a csili-vili televíziós showműsoroktól a google fordító által szolgáltatott vicces félreértéseken keresztül a snapchates „állatmaszkokig”, de mindezt annyira akkurátusan teszi, ügyelve arra, hogy semmit ki ne maradjon, hogy a néző (a felnőtt néző legalábbis) valamiféle panoptikumban érezheti magát. Az ábrázolás igényessége, illetve a helyzetek (többnyire humoros) kiaknázása hátterében nehéz komolyan venni az előadás társadalomkritikai vonulatát, holott az alkotói szándék egyértelműen ez lett volna. Annyira sikeresen bevisz minket az üres szórakoztatóipari és az egymástól elidegenítő közösségi média világába, annyira profin kivitelezi, hogy az ember képtelen azt a szekunderszégyent érezni, amit legalább egy-egy Anikó-showba belepillantva vagy facebookon semmitmondó kisállatos videókat osztogatva érezhetne. Ugyanakkor egy gyerek néző vajon észreveszi-e, hogy a darab mennyire ki akarja forgatni azt a világot, amibe beleszületett, ami körbeveszi, ami elidegeníti a sokszor valódibb tapasztalatoktól, érzésektől, élményektől?

A dramaturgia és a rendezés igen találékonyan fogalmazza át Collodi meséjének (vagy még inkább az abból készült 1940-es Disney-rajzfilm) helyszíneit. Stromboli bábszínházából beteges talk-show lesz, a Vidám Szigetből pedig először VR-szemüveges virtuális csodák földje, majd egy szibériai elektromos hulladék-telep, ahol gyerekmunkásokat dolgoztatnak. Szibériánál azért felszisszenünk, erőteljes 20. századi konnotációi miatt. Hogy jön ide a Gulág? Miért pont Szibériába viszik az iskolakerülő, videójáték-függő gyerekeket rabszolgának? Igazából ezen a ponton, a második felvonás vége felé, Novoszibirszk katonailag szigorúan ellenőrzött szemétlerakójánál kezdi a néző kapisgálni, hogy Vidovszkyék átdolgozása másfele tart, mint Collodi és később Walt Disney meséje – talán ezért találkozik össze a robot kisfiú és a „málenkij robot”. Talán nem arról akar mesélni, hogy mi teszi az embert emberré, hanem arról, hogy mitől lesz géppé az ember. Nincs értelme PIN:OKKIO fejlődésének, ha minden más visszafele halad, retrográd mozgást végez, elembertelenedik. 

PIN:OKKIO hiába menti meg a gyerekrabszolgákat, hiába tanul a tetteiből, hiába tesz szert valódi lelkiismeretre, hiába válik a végén igazi kisfiúvá, a Vidovszky-verzió vége mindent idézőjelbe tesz. A darab átdolgozói egy „váratlan fordulatot” vetnek be, azaz (vigyázat SPOILER-VESZÉLY) kiderül, hogy az egész történet csak Gepetto rossz álma volt. Ez azonban számos kérdést vet fel, melyek továbbgondolása a nézők feladata. Miért lesz álom az egész műből? Hogy az egész arról szóljon, hogy a gép emberré válása és az ember géppé válása valós veszély? Hogy egy elveszített gyermeket nem lehet visszahozni, újraalkotni, számítógépbe programozni – hogy Gepetto személyes tragédiája legyen az egész mű? Miért kellett PIN:OKKIO-nak (Vida Bálint nagyon kedves alakításában) ezeket a kalandokat átélnie, hogy főszereplőből egy rémálom súlytalan tanulsága legyen? Egy-egy színházi nevelési foglalkozás választ adhat ezekre a kérdésekre, amit az előadás önmagában nyitva hagy. 

Az előadás egyértelmű értékei közzé tartoznak a felnőtteket is megszólítani képes popkulturális utalások David Bowie-tól kezdve Stanley Kubrickig. Kiemelkedett még Takács Géza és Blahó Gergely komikus bűnöző-párosa, illetve a habagajsz Tilda karakterében lubickoló Benkő Nóra. Eperjes Károly is remekül hozza az egykori pilótából magát átképző, látható módon amatőr, de annál elszántabb programozót, aki folyamatosan meglepődik az alkotásának a sikerességén. Talán az ő Gepettojának kételyei teszik emberibbé és hangsúlyosabbá az előadás technológia kritikus vonalát. A legnagyobb meglepetés a színpadon mégiscsak Vida Bálint PIN:OKKIO-ja, aki hihetetlen koncentrációval hiteti el velünk végig, hogy ő csak egy robot, aki kisfiúvá szeretne válni.