A sors keze – himnuszaink margójára

Mindig izgatott engem, miért visel olyan hasonló ruhát a két, egymással homlokegyenest ellentétes jelentésű szó: áldoz és átkoz. Áldásnak és átoknak, áldottnak és átkozottnak lehet-e bármely köze is egymáshoz? S miért éppen a magyar kultúra napján jut eszembe mindez?

alt


Az, hogy az áldoz (=feláldoz, áldozatot hoz, pl. állatáldozatot mutat be) megjelenése régibb a nyelvben, mint az átkoz, mondanom sem kell. A hajdani jelentés magjának csírázása még a magyarság ősi kultúrájának és vallásának idejére tehető. 

Áldozni a szellemvilágnak kellett-illett, innen, az anyagi világ felől üzenve, így tartva a virtuális, de annál hitelesebb kommunikációs kapcsolatot a kibertérben a tudatállapotot váltott, révülő sámánok, varázslók és táltosok összekötött hálózatában. És ennek tudatában lesz izgalmas a kapocs „áldás” és „átok” között, a world wide web mankója nélkül is.  

Az áldás, áldozás szertartása valaha nemcsak a szellemvilág jó, hanem gonosz szellemeinek hatalmába való ajánlásról is szólt, a kettő még nem különült el, tehát mindkét véglet, a jó és a rossz felé is működött. Az viszont nem volt mindegy, hogy az imának, a könyörgésnek, a kérésnek, a fohásznak ez a formája melyik, egymással szögesen ellentétes irány felé mutatott, mert mindkettő beteljesedhetett.

Jó kedvvel, bőséggel…

Ha valakin a szellemvilág vagy a magasztos Isten áldása van, azt áldás kíséri koroktól függetlenül, és régen tépő balsorsa jóra fordul. Akit átkoznak, annak a rontás, a ráolvasás, a káromlás, az el- vagy kiátkozás miatt, egy átoksúly alatt és annyi balszerencse közt bizony semmi sem sikerülhet. 

A két, később teljesen különbözőnek értett, bár éppenséggel végzetesen egy test, egy vér szó rokonságát – a nyelvi tényeken túl: *ál, áld, áldoz, ádkoz, átkoz – a felajánlás gesztusa, az esemény eleje, kezdete ugyan összeköti, de a kérés, fohász iránya bizony egyre inkább megkülönbözteti a nyelv kódolása és a költőnek az alcímben idézett biztonsági másolata szerint. 

Ahogy Kölcsey írja: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel; / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt…” 

A költő 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Nem véletlenül lett ez a nap a magyar kultúra napja, az ódai magasságú imádságos költemény pedig a nemzeti himnuszunk. 

Áldjon vagy verjen…

No de térjünk vissza áldásos gondolatmenetünkhöz. Az áldozás áldozattal is jár, akkor is, ha a gyökerei a két szónak ugyanazok. Az áldozat az, aki vagy amely az áldozást, annak következményét elviseli.  Az áldozat számára ez az áldozási rítus persze inkább átkozás volt, átkozat lehetett. Itt a leginkább áthallásos a két szó közös eredete nyelvileg nekem. Az „áldozat” származék már legtöbbször negatív szóhangulatú szó, annak ellenére, hogy az „áld” igét még mindig híven kebelén őrzi. 

Az „áldozatot hoz” kifejezésben is ott cseng-bong újra a fülemben az a nyelvi kettősség, ahonnan a szó valaha szárnyakat bontott öntudatlanul: a feláldozás önmagunkat legyőző, boldog-szomorú ereje, a felajánlás édes-bús fájdalma és a lemondás áldott-szent keserűsége, ámde azok légy-híve vállalásával, büszkén ragaszkodó viselésével és repítően örömteli, szabadító élményével együtt. 

Ahogy Vörösmarty írja: „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.” 

A költő Szózatát második himnuszunknak is nevezik. A költemény Kölcsey Himnusza után 13 évvel keletkezett. Sokáig vita volt, melyik is legyen a nemzeti himnuszunk, ugyancsak nem véletlenül.