Stabilan a háromlábú széken – interjú Kertész Csabával

Klasszikus zenét és jazzt egyaránt tanult. Ismert zenész, tanítványai körében népszerű pedagógus. Ezúttal egy pedagógiai konferencia előadójaként találkoztunk vele, ahol pszichológiai témájú kutatásairól beszélt. Ismerkedjünk meg Kertész Csabával!

alt

 

Hogyan lettél zenész?

Tulajdonképpen kiköveteltem otthon, hogy zeneiskolába járhassak. Alsó tagozatos koromban a Szent István Király Zeneiskola tanárai „toboroztak” az osztálytermünkben: közös éneklésről, táncról, játékról beszéltek és én rögtön kedvet kaptam. Hogy a zenetanulás másról (például szolfézstanulásról) is szól, csak később derült ki. Akkorra viszont már választhattam hangszert és csodával határos módon fel is vettek gitár szakra (a mai napig nehéz oda bekerülni). Hét évig tanultam klasszikus gitárt, majd Szilvágyi Sándor növendékeként a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába kerültem. Egy év múlva kezdtem rockzenét tanulni (akkor még autodidaktaként). Érettségi után egy nagyszerű jazzgitár-tanárhoz, Tornóczky Ferenchez kerültem, majd a Kőbányi Zenei Stúdió elvégzése után, a Zeneakadémia jazztanszakán a nemrégiben elhunyt Babos Gyula és Horányi Sándor növendékeként végeztem.

A nagyközönség mégsem jazz-zenészként ismer… 

Már a Kőbányai Zenei Stúdió tanulójaként zenekarba vágytam – és ez tulajdonképpen az első próbálkozásra sikerült is. Egy ismerősöm révén ismerkedtem meg az erdélyi származású rapperrel, Biró Szabolccsal, akit Háborgató Maszkura néven ismer a közönség. Stílusunkat sokféleképpen próbálták meghatározni, legtalálóbbnak a Maszkura-féle „posztmodern dáridót” tartom. Együtt alapítottuk a Maszkura és a Tücsökraj együttest, ami idén volt 11 éves. 2013 tavaszán alakult meg másik zenekarom, a Créme De La Pop, amelyben a 30-as évek francia swing stílusában dolgozzuk fel a 90-es évek magyar dalait.

A magyar könnyűzenében nem mindenki képzett zenész… Mennyire befolyásolja ez a ti zenekarotok stílusát?

Nem gyártunk magunknak identitást zenei előképzettségünkből, nem úgy megyünk koncertezni, nem úgy jelentetjük meg a CD-inket, hogy mi vagyunk az „okos zeneakadémisták”. Az viszont tény, hogy tudatosan integráltuk a különféle stílusokat a saját zenénkbe és Maszkura barátommal képzett zenészeket kerestünk a zenekarba. (Ezek a „kritériumok” később a Créme De La Pop alakulásakor is fontosak voltak.) Abban az értelemben tehát „jól fésült” zenét játszunk, hogy sok időt töltünk hangszereléssel – figyelünk arra, hogy „együtt legyen” a dob a bőgővel, „rendes” akkordfelrakások legyenek a zongorán) és nagy gondot fordítunk a gyakorlásra is. 

alt

 

Hogyan lettél zenetanár?

Gimnazistaként először a tornatanárom kért meg, hogy tanítsam meg zenélni, később nálam fiatalabbakat is tanítgatni kezdtem, némi zsebpénz reményében – valahogy így kezdődött… Néha elgondolkodom azon, mennyire lehettem szakszerű, de tény, hogy a tanítás szeretete máig megmaradt. Az biztos, hogy a munkahelykeresés idején – ami valljuk be, nem mindig egyszerű feladat a zeneakadémisták életében – nekem nem kellett sokat gondolkodnom. Óriási szerencsém volt, mert sokakkal ellentétben soha nem éreztem kényszerpályának vagy megalkuvásnak a tanítást. A Dunaharaszti AMI-ban, vagyis alapfokú zeneiskolában helyezkedtem el, ahol immár hetedik éve tanítok. Itt tapasztaltam meg igazán, hogy a zenetanítás is lehet egy kreatív alkotói folyamat – és ebben nagyon boldog lehet az ember. 

És a tanítványaid hogy látják ezt? Ők is boldogan gyakorolnak naponta?

A kamaszoknál különösen fontos, identitásképző tényező a zenélés. A gitárosoknál ez általában populáris zenéket jelent, mint például az AC/DC, vagy az aktuális musical slágerek. A hegedűvel ismerkedő gyerekeknek valószínűleg van némi fogalmuk arról, hogy a hangszerhez klasszikus irodalom kapcsolódik. A gitárszakosok szemei előtt viszont sokszor Metallica-számok lebegnek és nem mindig örülnek, amikor rájönnek, hogy nem feltétlenül ilyen a zeneiskolai tananyag… 

Hogyan kezeled az ilyen típusú „válságokat”?

Rendszeresen beszélgetek tanítványaimmal arról, milyen zenéket hallgatnak, és ha van rá lehetőség, az ő kedvenceiket is beépítem a tananyagba. Természetesen a törzsanyagot a Metallica-rajongóknak is ismerniük kell, tehát találkoznak klasszikus művekkel (sőt, ha nyitottak rá, akár a jazzel is) és alapvetően az előírtaknak megfelelően haladunk. De ha az a célom, hogy például megismerje az ABC-s hangokat és megtanuljon egyszólamban váltott pengetéssel, jó ritmusban játszani, hozhatja a saját kedvenceit is, hiszen a zenetanulás egyik legfontosabb eleme a motiváció. Az alapfokú művészeti iskolák célja amúgy sem az, hogy koncertművészeket neveljenek: sokkal fontosabbak a komplex nevelési feladatok, az alapvető zenei ismertek oktatása – és főként a zene megszerettetése.

Hogyan találod meg ilyenkor az arany középutat?    

Nagyon fontosnak tartom, hogy figyelembe vegyem tanítványaim ízlését (még akkor is, ha gyökeresen eltér az enyémtől). Ezért az első kérdésem minden tanítványomhoz, hogy hallgat-e zenét, és ha igen, milyet. (Tapasztalataim szerint a felsős gyerekek többnyire már tudatos „zenefogyasztók” de az alsó tagozatosok között is előfordul, hogy kialakult zenei ízléssel rendelkezik valaki.) A tanítványom által megnevezett zenét közösen meghallgatjuk és ha tudom – és általában tudom –, lekottázom abban a hangnemben és technikai szinten amiben már ő is el tudja játszani, majd ahogy fejlődik, egyre bonyolultabban írom le a dalokat, tehát egyre erősebb feladatokat adok. A legtöbb népszerű dallam jó „alapanyag” ehhez, remek etűdöket lehet írni például David Guetta számaiból…

Mit szólnak a tanítványaid színpadi szerepléseitekhez?

Nem szoktam reklámozni a zenekaraimat, hiszen az óráimon tanárként vagyok jelen, nem fellépőként. Persze azért – szándékomtól függetlenül – elég hamar kiderül rólam ez is, és a tanítványaim néha (többnyire szülői kísérettel) ellátogatnak a koncertjeinkre. Mivel az óráimon is igyekszem önazonos és hiteles lenni, nem érzem problémának, ha egy ettől eltérő helyzetben is találkozunk.

alt


És az nem zavar, hogy ez teljesen más „felállás”? Ha a színpadon állsz, neked tapsolnak, rád figyelnek. Ha tanítasz, neked kell ráhongolódnod a tanítványodra… Nem nehéz „átállni”?

Nem, sőt! Sokszor már várom, hogy tanítani mehessek – éppen emiatt a „másfajta működés” miatt. És minden tanítási nap után úgy érek haza, hogy bár elfáradtam, nagyon sok élménnyel gazdagodtam. És az is igaz, hogy a zenekari élethez a színpadi munkán kívül rendkívül sok háttérfeladatunk van a koncertegyeztetéstől a pályázásig. Egy-egy ilyen típusú feladatokkal telezsúfolt nap után különösen jó bemenni a zeneiskolába. 

Hogyan „jöttek képbe” pszichológiai tanulmányaid?

Mindig is nagyon érdekelt a pszichológia és szeretek tanulni is. Hamarosan megvédem BA-dolgozatomat a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia alapszakán. Mindig is tudatosan kerestem a zenéléshez kapcsolódó határterületeket: a Zeneakadémián is zeneterápiás eszközök használatából, illetve alternatív és reform zenepedagógiai irányzatok alapfokú zeneoktatásban történő alkalmazásából írtam a szakdolgozatomat. Ilyen feladatokból természetesen a pszichológia szakon sincs hiány – szerencsére számos lehetőségem volt ilyen kutatásra a műhelymunkák során. Nagyon érdekel a zene fejlődéslélektani hatása, illetve a zenében rejlő terápiás lehetőségek is. Szívesen dolgoznék később klinikai területen.

Milyen kutatásokat végzel most?

Számos kutatás igazolja, hogy a nyelv (illetve az írás- és olvasáselsajátítás) és a zenei képességek között szoros kapcsolat áll fenn. Ebből adódóan a ritmusérzék és a nyelvi fejlődés is összefügghet. Sokan állítják, hogy az atipikus nyelvi fejlődés (a diszlexiától kezdve az expresszív beszédzavarig), gyakran gyenge ritmusérzékkel párosul. Ha erről a kapcsolatról sikerülne többet megtudni, az akár a diagnosztika területén is használható eredményeket hozhatna, hiszen például a diszlexia esetében a ritmusérzék már jóval korábban, óvodában vizsgálható, mint ahogy a gyerekek megkezdik az olvasás tanulását. Az ehhez kapcsolódó kutatásaimhoz kidolgoztam egy digitális tempótartás-tesztet és ezzel végzek különféle vizsgálatokat. Az első eredmények igen biztatóak!

Zenélés, tanítás, pszichológiai kutatások… Melyikben vagy igazán otthon? Melyiket érzed leginkább magadénak?

Mindegyiket. Hiányozna, ha bármelyik is „kiesne”. Úgy is mondhatnám, hogy szakmai identitásom egy stabil háromlábú székre emlékeztet leginkább.