Szagot fogtam

Ha egy szót kiemelünk a családjából, azaz mini történelméből, bizony félrecsúszhat a kódolás és a megértés is. Én ma – jó kiskutya jó gazdájaként – ezt szagoltam ki. Íme a mese…

A „szag” sokunk nyelvérzékében negatív csengésű szó (értsd: ’bűz, egyfajta büdös vmi’), némileg jogosan, holott valaha semleges volt, majd mindkét előjelben elkezdett működni. Gyakran ezért meg is kellett erősíteni a „jó” vagy „rossz” jelzővel: JÓ szagú, ROSSZ szaga van. Ez utóbbi rövidült is, a „rossz” jelzőt magába szippantva: „szaga van”.

A dolog fordítva is működik, de kevesebbet használjuk: a „szagos müge” sem rossz szagú, hanem jó illatú gyógynövény.

Szaglásszunk körbe. Azt nem mondjuk, hogy „illattalan”, csak azt, hogy [színtelen], „szagtalan”. Látszik-cseng nekem, hogy a fosztóképző mindkét előjelet letakarja. Még semleges. Érdekes, hogy az „illat, illatos, illatozik, illatszer” stb. csak pozitív jelentéstartalmú, holott az „ill-” gyök családja szerint ez is semleges volt: „illékony, elillan [mármint az a szaglószervvel szagolható valami]” stb.

Az egyik a jelenség működését (az „illás” következményét, illatát), a másik a megtapasztalását (az illás érzékelését, kiszagolhatóságát, szagát) takarja.
Nagyanyám még azt mondta a kölnivízre, kölnire (a kölnisch Wasser szót nem ismerve), és mert parfümöt persze sose használva mosakodás helyett, hogy „szagos víz”. Jó orra volt. Valószínűleg a pacsulira gondolt.