A szarka és a ló

A mai mese nem a holló és róka sajtkiéneklős történetének, még csak nem is a róka és a daru, netán a róka és a gólya „kölcsönkenyér visszajár”-féle tanulságára okító meséjének hasonmása lesz. A címben szereplő két állatnak pusztán a lába nyomát követjük ma vigyázva, hátha többet mond a nyomok nyomon követése, mint maguk az állatok és a lábaik, akármilyen és akárhány is van nekik ezekből.

alt


A disznóláb körömpörköltként, a borjúláb meg puhára abárolva, kövesztve-köpesztve, majd kifilézve-kicsontozva és kirántva-kisütve, a lúdláb pedig desszertnek való tortaszeletként híresült el a gasztronómiában, de a ma szóba kerülő lábak biztosan nem fognak senkit az ételneműk, de még csak az evés gondolatára sem csábítani.

A szarkaláb

A gyönyörű madárka, a szarka valószínűleg hamisan lett tolvajnak kikiáltva, sőt, megénekelve is Rossini operájában brit tudósok szerint, de ez mind nem fontos ma nekünk. 

Olyan vád ez a tolvajlás egyébként a csillogó tárgyaktól állítólag rettegő, ezért azokat elrejtő szegény madárról, mint az a régi, bulvársajtóban elhíresült eset, amikor valakit olyannak az elkövetésével gyanúsítanak, aminek csupán az elszenvedője. 

Ez az utóbbi, feje tetejére állított történet a néhai bulvársajtóban jelent meg egy szenzációhajhász újságcikkben, amelynek egykori, azóta szólássá vált szalagcíme szerint hősünk kabátlopási ügybe keveredett, ezért joggal kabátlopással is gyanúsíthatta az olvasó. Holott az eset éppen fordítva esett: nem más, hanem pont az ő kabátját lopták el a kávéházban, amiért persze botrányt csapott. 

Igen, a néhai kávéházban, ahol még volt ruhatár, ruhatáros és cigarettaárus lány is, akik persze már elfelejtődtek rég a foglalkozásukkal együtt. A kabátlopás mint elvont fogalom azonban máig megmaradt a frazémává vált változatával együtt.

Ahogy a tolvaj szarkát, úgy a tarka farkú szarka farkát is ismerjük már az irodalomból és a népköltészetből. Ez a madárfarok, pontosabban madárfark egy több változatban ismert mondókából lett híres, itt csak egyet idézek, amely a kedvencem a sok közül: 

„Nem minden fajta szarka farka tarkabarka, csak a tarkabarka farkú szarkafajta farka tarkabarka, mert ha minden fajta szarka farka tarkabarka volna, akkor minden szarkafajta tarkabarka-farkú szarkafajta volna.”

Engem ma viszont nem a nyelvtörőben többször is eltört farka, sokkal inkább a lába érdekel a szarkának, mert nem fér a fejembe, hogy a szarkaláb hogyan is jelenthet ettől az eredeti jelentésétől homlokegyenest eltérő, egymástól teljesen különböző dolgokat – azonos címszó alatt, vagyis egyazon szócikken és gondolkodási mintázaton belül. 

Kezdjük a szarkaláb nevű vadvirággal. Erről mindig az a sok-sok mezei csokor jut eszembe, amibe ezt a mezei virágot is beleszedtük, mert anyám nagyon szerette a szarkaláb színét és formáját is. És ez a népdalunk is ott jár a fejemben, amelyben nemcsak a szarkalábat, hanem a teljes szegfűt, ezt a teljes virágú, vagyis sűrűn egymás mellé nőtt szirmokból álló bokrétájú virágot is őrzi nyelvileg:

Ej, haj, gyöngyvirág,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Bimbós majoránna!
Ha kertedbe mehetnék,
Piros rózsát szedhetnék,
Szívem megújulna.

Hát ez gyönyörű, de menjünk tovább. A másik, a népdal szövegénél kevésbé szerelmes tartalmú, visszafogottabb csengésű és kinézetű lábikó a szemránc értelmű szarkaláb, amely különösen a hölgyeknek jelent eltüntetni való problémát, mert az életkorukra is utalhatna, holott dehogy. 

Egyébként meg ez a szarkaláb a kevés homlokránccal rendelkező, kedves, vidám, tiszta lelkű emberek sok mosolygásának elágazó, apró lenyomata a szem körüli bőrön az idő teltével. Számomra ez a sokszor ismételt „örülök, el- és befogadom” mosolyának a bőrszínt változatlanul hagyó, természetes tetoválása.

Hogy melyik becsületes szarka hagyta ott a lába nyomát a szem környékén, s melyik a virágon? Ugyanaz, mint amelyikről a nehezen kibetűzhető, a szarka lábujjainak formájára emlékeztető, szálkás kézírás kapta a nevét. Úgy is mondhatnám, hogy ez sem sokkal másabb látvány, mint a macskakaparás, de az a névátvitel itt és most súlyosan bezavarna a félénk és ártatlan madárka felől, olyannyira, hogy még a gondolat is elröppenne. 

Így hát a lovak kapáló lábával folytatjuk tovább.

A lóláb

Azt a szólásunkat, hogy kilóg (vagy kilátszik) a lóláb, mindannyiunk ismeri. Olyan ember szándékára mondják-mondjuk, aki a gonosz tervét el akarja leplezni, de végül mégis leleplezik. Vagyis megmutatkozik az igazi, a rejtett, rossz szándék.

Hogy milyen lepel alól lóg ki ez a leplezni kívánt láb? És vajon miért? Ennek a csendes patanyomán megyünk tovább most leplezetlenül.

Vajon tényleg az ördögnek a babona szerinti, ilyen alakú lábával, patájával függne össze ez a szólásunk? 

Lehetséges ez is egy tényleg hihető változatnak megfelelően, mert egyrészt nem az ördög a tévképzet, hanem talán csak a ló alakkal felturbózott, ijesztőnek és taszítónak ábrázolt lába, másrészt ez a felismerés meg mindig jogos, ha sanda, ördögi szándékról van szó. Egy köpeny alól kilógó lóláb, azt megpillantva és megrökönyödve még ördögűző is lehet, ha időben felismertük. 

A lólábkutatók egy másik csoportja szerint a szólás fizikális, konkrét, eredeti értelme, amely azért homályosult el, hogy a leplét végre felránthassuk, az ősmagyarok temetkezésével rokonítható.

Ez utóbbi verzió, amely ugyancsak hihető, az állatáldozatra épül, arra, hogy a többi lovas nomád néppel azonos módon a másvilágra kellett juttatni az elhunyt lovát temetkezéskor. A honfoglalás korabeli sírok tanúsága szerint a magyarok lovas temetkezésében gyakori volt a lóbőrbe csomagolt lófej és lólábcsont is. Ez nekem inkább szakrális, ünnepi, sem mint ünneprontó változat, de ki tudja ezt ma már megállapítani.

Ördög tudja, miért, de én sem sandaságot, sem rejtett, rossz szándékot nem feltételezek senkiről. A lóláb helyett is szívesebben veszem észre a szarkalábat – a réten, a vázában és a mosolygó szemek körül.