Szingapúr: a „kis tigris” az oktatásban is élre tör

Évtizedek óta a finn oktatási rendszer csodájára jár a világ, miközben a „surranópályán” az észt modell is az élvonalba küzdötte fel magát. Ám – legalábbis ami a tanulói eredményeket illeti – mindkét ország oktatását lekörözi Szingapúr, amely a gazdasági teljesítménye miatt volt inkább eddig a „kirakatban”.

alt


564, 556, 535 – ennyi pontot értek el a szingapúri diákok a legutóbbi, 2015-ös PISA-felmérés során sorrendben matematikából, természettudományból és szövegértésből, amely eredménnyel mindháromban az első helyet szerezték meg, megelőzve többek között az évek óta a világ élvonalába tartozó hongkongi, japán vagy észt társaikat. Miközben hazánkban a magyar fiatalok csalódást keltő eredményeinek elemzése uralja a közbeszédet, sokkal kevesebb figyelem összpontosul arra, hogy a különböző nemzetközi felméréseken (így a szintén mérvadó TIMSS-en is) miért mindig a szingapúri tanulók tarolnak, és vajon mit lehet átemelni a szingapúri modellből.

Nem a mennyiség, a minőség

Az 5 és fél milliós, mindössze 720 négyzetkilométeren elterülő Szingapúr egykoron a Brit Kelet-indiai Társaság fontos kereskedőhelye volt, 1965-ben vívta ki függetlenségét. Ezt követően a délkelet-ázsiai törpeállam rohamos fejlődésnek indult, kiérdemelve – Dél-Koreával, Tajvannal és Hongkonggal együtt – a „kis tigris” nevet. Szingapúrban a harmadik legmagasabb az egy főre eső GDP, míg a versenyképességet tekintve a harmadik helyen áll a világon. Itt található a világ második legnagyobb konténerkikötője, a harmadik legnagyobb olajfinomító, a harmadik legnagyobb tőzsde, s a városállam a harmadik legfontosabb pénzügyi központ. Szingapúrt tartják a világ legbiztonságosabb államának, ugyanakkor immáron ötödik éve a világ legdrágább városa is egyben.

A nyolcvanas években a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan a szingapúri oktatási rendszer a mennyiségről a minőségi oktatásra kezdett áttérni. 1997 fordulópont volt, ekkor hirdette meg Goh Chok Tong miniszterelnök a „Gondolkodó iskola – Tanuló nemzetek” vízióját: nagyobb hangsúlyt fektettek a nemzeti oktatásra, a kreatív gondolkodásra és a digitális írástudásra, az IKT-eszközök oktatási folyamatba való bevonására. Az új oktatáspolitika hitet tett az iskolák sokfélesége mellett, amelyek nagyobb autonómiát élveztek a tananyag meghatározásában. Az oktatás ugyanakkor erősen centralizált a városállamban, a mindenható Oktatásügyi Minisztérium irányítja az oktatási folyamat összes mozzanatát a tanárképzéstől kezdve a tankönyvek szakmai ellenőrzéséig.

Bár megtehetné, Szingapúr GDP-arányosan nem költ sokat az oktatásra, sőt a legkevesebbet az OECD-országok között: a Világbank adatai szerint a bruttó nemzeti termék kevesebb mint 3 százalékát fordítják a területre, miközben ez az arány hazánkban 5,2 százalék. (az oktatási közkiadásokat tekintve Svédország áll az első helyen Európában 6,5 százalékkal). És ha már pénz: a szingapúri The Straits Times szerint a családok 70 százaléka költ magántanárra és különórákra. Mára a magánoktatás virágzó iparággá nőtte ki magát, átlagosan 150-250 dollárt fizetnek a háztartások különórákra havi szinten. A középiskolások 60, míg az általános iskolások 80 százalékra folytat magántanulmányt, és sokatmondó adat, hogy még a nem iskoláskorúak 40 százaléka is részt vesz valamilyen különórán.

A szingapúri iskola

Szingapúrban a tanítás kétnyelvű. Átlagosan a gyerekek fele már óvodáskorára megtanul angolul, és az oktatás fő nyelve az angol lesz az általános iskolában. (származásuk alapján második nyelvként a mandarint, a malájt vagy a tamilt választhatják) Maga az óvoda 3-4 éves korban kezdődik, és két évig tart, a gyerekek 5-6 évesen már iskolába járnak. Az általános iskola hatosztályos, és két részre osztható: az ún. alapozó 1-4. évfolyamra és az orientációs szakaszra. (5-6. évfolyam) Az általános iskolában, illetve a középiskolában is az alapkompetenciák erősítése és a gyakorlati ismeretek megismertetése a fő cél. 

Az első négy évfolyam a formális oktatás kezdete. Ekkor a diákok angolt, matematikát és – a 3. évfolyamtól kezdődően – természettudományt tanulnak, az órarend része továbbá az anyanyelvi órák, a művészetek, a testnevelés, a zene, az egészségnevelés, a társadalomtudományok és az erkölcstan. Hatodik év végén a diákok külső vizsgát tesznek, a Primary School Leaving Examinationt (PSLE). A PSLE-eredményeik alapján a szingapúri diákok négy középiskolába kerülhetnek: a hagyományos, öt évfolyamos középiskolába, a négy évfolyamos „expressz” középiskolába, a normál műszakiba, míg a legjobbak az elitiskolába nyerhetnek felvételt, de a rendszer átjárható, jó tanulmányi eredménnyel át lehet kerülni egyik intézménytípusból a másikba.

Az oktatás kulcsszereplője a pedagógus. A tanárok képzése központosított, egy helyen, a National Institute of Educationben történik. A pedagógusok szelekciós mechanizmusa nagyon szigorú, a szakmai tudás mellett a pályára való alkalmasságukat bizonyító készségeket is alaposan megvizsgálják. A képzési helyek száma korlátozott, elkerülendő a túlképzést, és bár nincs életpályamodell, az anyagi ösztönzők (magas kezdő fizetés, később bónuszok és más anyagi juttatások) és a megbecsültség miatt nagyon vonzó pályának számít; a tanárok fizetése a magánszférában elérhető bérekkel versenyzik, a pályaelhagyás szinte ismeretlen fogalom. 

A kezdő tanárok idősebb kollégáik személyében mentort kapnak. A tanárok tudásának frissítése alapvető szempont, ahogy az IKT-eszközök bevonása és a tudásmegosztás is. A gondosan kiépített tanári fejlődési pálya egyik lehetősége, hogy a legjobbak időlegesen (negyed évre, fél évre) kiléphessenek a tanítási munkából annak érdekében, hogy többet tanulhassanak a tanári munkáról, az osztálytermi tevékenységekről – írja egyik korábbi tanulmányában Győri János.

A sikernek azonban ára van. A bírálók szerint a szingapúri oktatási rendszer túlontúl specializált, merev és elitista, valamint kevés figyelmet fordít a kreatív gondolkodásra. A rendszer védelmezői a nemzetközi felméréseken elért eredményekre mutogatnak, mondván, a szingapúri diákok világelsők a matematikában, a természettudományokban és a szövegértésben. Erre viszont az ellenoldal azzal szokott visszavágni, hogy ez az erőltetett gépies tanulás eredménye – ami éppen a kreatív gondolkodás kárára történik. Egy másik vissza-visszatérő kritika az állandó stressz. A szingapúri modell erőteljesen teljesítménycentrikus, aminek egyik fő forrása maguk a szülők. A diákok állandó eredménykényszerben vannak, a szülők már az óvodában elvárják, hogy gyermekeik megtanuljanak írni-olvasni, és megismerkedjenek az alapvető számolási műveletekkel. 

A hajsza már korán elkezdődik, mindenki a legjobb iskolákba akar felvételt nyerni, és a szülők is tisztában vannak azzal, hogy ez a környezet – amely extra különórákra kényszeríti a gyerekeket – negatívan befolyásolja a családi együttlétet, és csökkenti azt az időt, amit a gyermekek pihenésre, játékra fordíthatnak. A problémát a szingapúri kormány is kezdi felismerni, néhány éve például úgy döntöttek, hogy nem fogják külön megjutalmazni az országos vizsgákon legjobb eredményt elérő tanulókat, ami a rosszabb tanulók számára megalázó hagyomány volt.