Szöveg, lélek, önismeret – interjú Jókainé Molnár Katalinnal

A biblioterápia módszertanáról, a kamaszok olvasási szokásairól és személyiségfejlesztő irodalmi élményfoglalkozásokról beszélgettem Jókainé Molnár Katalinnal, az EKE OFI szakmai referensével.

alt


Mióta vagy pedagógus?

1988-ban végeztem az ELTE ÁITFK matematika-kémia szakán.

Volt olyan pont az életedben, amikor tudtad, hogy neked a pedagógia lesz hivatásod?

Igen, ez akkor volt, amikor először beléptem az általános iskolába. Nagyon kedves tanító néni fogadott minket, és nagyon tetszett az iskola hangulata. Onnantól kezdve folyamatosan „iskolásat” és „tanító néniset” játszottunk a barátaimmal. 

Van olyan élményed, már pedagógusként, amire azt tudod mondani, hogy na igen, ezért lettem pedagógus?

Túl azon, hogy mindig nagy élmény volt látni azt, hogy valamilyen új tudást alkalmazásszerűen elsajátítottak a diákok, vagy valamilyen kiemelkedő versenyeredmény született, mindig fontosnak tartottam az egyéni fejlesztést, és azt is, hogy a gyerekek lelkével való foglalkozást is előtérbe tudjuk helyezni. Nem tanítottam nagyon sokat intézményi keretek között, inkább a tehetséggondozás irányában dolgoztam kisebb csoportokkal, és egy idő után az oktatás más színtereit is kipróbáltam: oktatásirányításban dolgoztam a köznevelés és a felnőttképzés különböző szintjein. De egy idő után a pályám utolsó harmadában ismét vissza szerettem volna kanyarodni a kezdetekhez, a diákok közé, és ekkor jött el az a lehetőség, hogy a Pécsi Tudományegyetem biblioterapeuta képzésére beiratkozhassak. Ez 2014-ben volt, és ott a két éves szakképzés után biblioterapeuta oklevelet szereztem.

Jelenleg pedig személyiségfejlesztő irodalmi élményfoglalkozásokat tartasz, és éppen ennek kapcsán beszélgetünk veled. Kezdjük az alapoktól. Mi az a biblioterápia?

Fontos, hogy a kurzusaimnak azért választottam a személyiségfejlesztő irodalmi élményfoglalkozás címet, mert a biblioterápia szó kicsit idegenül hangozhat elsőre. De ha  lefordítjuk, akkor látjuk, hogy könyvet és kísérést, segítést jelent a szó. Alapvetően diákcsoportokkal dolgozunk, és az irodalmi szövegeket kiindulási pontnak használva fejlesztjük a résztvevő önismeretét, személyiségét. 

„olyan szöveget választunk, amire ráismer az olvasó a saját életében”


Hogyan nyitja meg az utat az irodalom önmaguk megismerése felé? Milyen módszerekkel dolgoztok?

Nagyon fontos megemlíteni, nem muszáj irodalomtanárnak, magyartanárnak lenni ahhoz, hogy valaki biblioterapeuta végzettséget szerezzen, hiszen itt a műveket nem a hagyományos értelemben  elemezzük a diákokkal, hanem másképp használjuk őket. Először is olyan irodalmi művet, vagy szöveget választunk, ami az adott problémára reflektálhat, másfelől pedig a személyiség megnyitása a cél, nem a hagyományos értelemben vett szövegelemzés. Olyan szöveget választunk, amire ráismer az olvasó a saját életében, gondoljunk akár a főhőssel való azonosulásra, akár a cselekményszövésre. Így tükörnek, vagy javítókulcsnak lehet használni a szövegeket a saját életünkre vonatkoztatva.

Hogyan éred el, hogy a diákok megnyíljanak?

A bevonódás első lépése minden foglakozáson egy olyan hangolódó feladat lehet, ami egyből megnyitja a csatornákat és a gyerekek érdeklődését. Nagyon széles tárháza van a hangolódó feladatoknak például a meseterápia során. Azt tudni kell, hogy a népmese olyan archetipikus problémákat dolgoz fel, illetve gyűjt össze, amik régóta foglalkoztatják a közösségeket, és azokon belül az egyes embereket is, és ezeket a csatornákat a ráhangolódó feladatokkal a mai diákcsoportokban is nyitogatni lehet. Lehet ez valamilyen mozgásos feladat, vagy valamilyen érzékszerveket megmozgató feladat akár.

Az Arany János Tehetséggondozó Programban kezdődtek ezek a foglakozások. Hol tart ma a munka?

Az Arany János Programokkal 2011-ben ismerkedtem meg itt az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben, amikor tanügyigazgatási szakértőként a tanév végén a monitoring vizsgálatokhoz kapcsolódhattam.  A tehetséggondozó, a kollégiumi illetve a kollégiumi szakközépiskolai programokban az év végén  személyes beszélgetéseken tártuk fel, hogy abban a tanévben milyen volt az előrehaladás, milyen eszközökkel, milyen módszerekkel, s milyen eredményekkel zajlott az intézményi munka. Ekkor vált világossá, hogy bár folyamatosan továbbképzésen vesznek részt országszerte a programokban dolgozó pedagógusok, mégis, akár az ismeretek megújítására, akár új ismeretek megszerzésére szükség lehet a programspecifikus módszertan pedagógiai eszköztárának frissítésére. Ezért kezdtünk a diákoknak foglalkozásokat, a pedagógusoknak pedig akkreditált továbbképzéseket tartani.

Hogyan viszonyulnak ezekhez a foglakozásokhoz a kamaszok?

A kamaszok azért szeretik ezeket a foglalkozásokat, mert nem a megszerzett tudásról, vagy a hiányokról, vagy olvastad-nem olvastad kérdésekről beszélgetünk, hanem arról, hogy ő itt és most,  mit kapott a szövegtől. Érdekes volt az is, amikor beültek a nevelőtanárok is a foglalkozásra, mert azt figyeltem meg, hogy ez egyáltalán nem zavarta a diákcsoportot, sőt, egészen más dimenzióban ismerhették meg egymást, más, kötetlenebb kapcsolat alakulhatott ki tanár és diák között.
 
Amikor éppen egy iskolai óra keretében valósul meg a foglalkozás, akkor ugyanúgy van házi feladat vagy számonkérés is?

Az is érdekes dimenziója a csoportoknak, hogy nincsen házi feladat, olyan műveket választunk, amelyek a másfél órás foglalkozásba a feldolgozás szintjén is beleférnek, jellemzően rövidebb novellákkal, versekkel, mesékkel dolgozunk. 

Tehát akkor nem úgy néz ki egy ilyen óra vége, hogy „akkor jövő hétre tessék elolvasni az Egri csillagokat, hogy tudjunk beszélgetni róla…”

Nem, egyáltalán nem. De az Egri csillagoknak bizonyos részei, egy jellemábrázolás, vagy egy csatajelent nagyon érdekes is lehet, de csak annyi, amit ott helyben, együtt el tudunk olvasni. A módszernek ugyanis fontos eleme, hogy együtt, egy időben, egy térben élik meg a résztvevők ugyanazt az élményt. Ez különösen jelentős kamaszkorban, amikor hiába ülnek adott esetben egymás mellett délután a gyerekek, mindenki el van foglalva a saját virtuális valóságával, illetve a virtuális csapattagokkal, még akkor is, ha éppen ott ül körülötte esetleg a többi.

„Egyszerre mondták: Nem szeretünk olvasni és nem is szoktunk soha.”


Hogyan mérhető a foglalkozások sikeressége?  

Tudni kell, hogy ebben a segítő, kísérő, szövegfeldolgozó folyamatban egy csoportnál, egy tanévben jellemzően hat alkalomra kerül sor, ami nagyon kevés. Nagyon sok mindent szeretnénk megmutatni a diákoknak ennyi idő alatt is, ezért készítettem egy olyan feladatrendszert, ami arra mutat rá, hogy a csoport céljai illetve élményei hogyan határozzák meg azokat az élményeket, amelyek a csoport szempontjából, az egyén szempontjából, a terápiát segítő szempontjából, illetve a hatás szempontjából lényegesek lehetnek. Ezek a csomópontok az egyes foglalkozások feladatai is, ehhez választunk témákat. A csoportfoglalkozások után kilépő kártyákat írnak a diákok. A feladatok mentén lépkedve próbálok olyan kérdéseket feltenni, akár az irodalmi műre, akár a csoporthatásra, akár a személyes új tudásra, vagy új megoldásokra vonatkozóan, amiket utána személyes reflexióként beleírok a saját forgatókönyveimbe. 

Tapasztalsz-e esetleg ellenállást az olvasással szemben? Mennyire szeretnek olvasni a mai kamaszok?

Az első csoportban feltettem a kérdést, én magam is irodalmat szerető, és kamasz koromban is sokat olvasó emlékeim alapján, hogy „És szerettek olvasni?” A diákok teljesen őszinte véleménye tükröződött a válaszban, amikor egyszerre mondták: „Nem szeretünk olvasni és nem is szoktunk soha.” Gondoltam magamban, innen lesz szép elkezdeni olvasással a foglakozást. 

Ennek a módszernek, az irodalmi élményfoglalkozásnak másodlagos célja olvasás megszerettetése és a szövegértés fokozása. Másodlagos célként azért sok mindenféle kompetencia, akár tantárgyi összefonódások, akár tájékozottság növelése is szóba kerülhet, de amikor a diákok egymás mellett ülve, őket érintő szöveget olvasnak, akkor ott már nincsen ellenállás, magáról beszélni is mindenki szeret, úgyhogy az első foglalkozás vége felé már közös emlékeik lesznek.

Akkor ez egy jó párosításnak tűnik, mármint önmagunk megismerése az olvasáson keresztül, mert mind a kettő tevékenység támogatja a másikat.

Igen, és pontosan ezt próbáljuk a szövegek alkalmas megválasztásával fokozni. Van olyan megoldás például, hogy rövid szövegekből kettőt, úgynevezett műpárt választunk a témához, ami azért nagyon érdekes, mert például, ha az egyiket női szerző írta, a másikat férfi szerző, már egészen más nézőpontból merül fel ugyanaz a probléma. De megnézhetjük, hogy egy próza és egy vers között mennyi a különbség, hogyan fűződnek a szavak, így ha több aspektust megismer a kamasz, akkor könnyebben elhelyezi a saját véleményét is.

Aztán, ha egyszer rákapnak az olvasásra, gondolom, leállítani is nehéz őket…

Pont ide kapcsolódik egy különös, olvasásához kapcsolódó élményem. Akkor történt, amikor megjelent a Harry Potter első könyve. Saját gyerekeimet sem láttam olvasni hosszabb regényt. És emlékszem, annyira hálás voltam ezekért a könyvekért, mert úgy kezdődött, hogy már az elsőt sem tudtuk letenni. Elkezdtük együtt, úgy, hogy én olvastam hangosan a fiaimnak, és aztán pedig mindenki magának fejezte be egymás kezéből kikapkodva a könyvet. És biztos vagyok benne, hogy ez a könyv közelebb vitte azt a generációt az olvasáshoz. Az ifjúsági irodalom is az elmúlt 10-15 évben nagyon sok diákbarát kiadvánnyal gazdagodott. És valóban, az általános iskolában kell elkezdeni ahhoz az olvasás megszerettetését, hogy később se utasítsák el azt.

Neked mi a kedvenc könyved?

Kedvencet mondani nehéz, mert olyan sok van. Egyik személyes, kedvenc regényem a Bengáli tűz, amit Germanus Gyula felesége G. Hajnóczy Rózsa írt indiai útjukon készült feljegyzéseiből és leveleiből. A könyv olvasható kreatív írásként, naplóként, ismeretterjesztő útibeszámolóként, személyes kapcsolatok fejlődéstörténeteként. Az ismerőstől eltérő szokások, hagyományok, környezeti körülmények, a másfajta kultúrát megélő emberekhez alkalmazkodás újfajta viselkedést kívántak a vendégként érkezőktől. Derűs is, szomorú is, néha traumatikus élmény volt, amikor a személyek és a magatartásminták konfliktusairól olvastam.

Ha csak egyet lehet mondani, akkor melyik könyvet ajánlanád elolvasásra egy végzős diáknak?

Talán Janne Tellertől a Semmi és a Minden című köteteket. Ezekben kényelmetlen, kellemetlen, szinte kínos témákat vet fel az írónő. Olyanokat, amikről egyáltalán nem szeretne beszélgetni minden érintett, akikkel a cselekmény megtörtént. A regény és a novelláskötet egyaránt eszközként szolgál ahhoz a nehéz lelki munkához, ami ahhoz kell, hogy a felszínről leássunk akár az erőszak megértéséig, vagy a személyes fejlődés megtorpanásának pillanatáig és egyáltalán, személyes gyökereinkhez annak érdekében, hogy megértsük környezetünket és saját magunkat.