Tanév végén a Tanár úr kéremről

Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című, 1916-ban megjelent kötete a közvélekedés szerint humoros és az iskoláról szól. És ha mégsem „csak” vicces? És ha másról is szól? És ha éppen ez a „rétegzettség” adja sikerének titkát?

alt


Vidám – és mégis szomorkás

Úgy tűnik, nincs vidámabb és/vagy groteszkebb egy álomnál, amelynek során az ember újraélheti (hadvezérként!) a meg nem tanult tananyagot. Vagy egymást ugratni egy iskolai délelőttön. Vagy nézni azt, hogy a jó tanuló bájos grófnőként felel. Vagy mégsem? Mert… mi történik, ha valóság lesz abból, amit az iskolában tanulunk? Ha nemcsak elméletben kéne tudni (netán tussal kihúzni) Norvégia határait, hanem felelősségteljesen, hadvezérként irányítani a határátkelést? Azaz: mi történik, ha hirtelen komoly tétje lesz egy el nem végzett feladatnak, egyetlen apró mulasztásnak? És milyen érzés a padból figyelni az örök stréberek „produkcióit”? És hiába mulatságos, hogy „röhög az egész osztály” akad, aki szerint van félelmetes abban az ismeretlen „ragályban”, amely megállíthatatlanul és megmagyarázhatatlanul maga alá gyűri az osztályt (és akár szeméttrancsírozásra, illetve szemeteskukában ücsörgésre sarkallja…).

A fent idézett novellák „bánatai” azonban  eltörpülnek az olyan lírai hangvételű és – mit szépítsük – már-már tragikus végű novellák mellett, amilyen például A rossz tanuló felel. A történet így végződik: „Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok... a kréta ropogása... elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is van, amire fölül fel van írva: »Bejárat a negyedik végtelenbe.« A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást... a párhuzamos vonalak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog... ama "»felsőbb osztály«, melybe »elégtelen eredmény miatt fel nem léphet« soha.”

Ugyanakkor természetesen nem feledkezhetünk meg a Tanár úr kérem novelláinak humoráról – kivált arra a szelíd öniróniára, melynek révén maga az író is a diákkori ártatlan hazugságokból vezeti le saját pályafutását…

Az iskoláról szól – és még sok minden másról is 

Már a fentiekből is kitűnik: Karinthy történetei nem csupán iskolai történetek. Fogalmazhatnánk úgy is: gyerekekről szól – és mégsem. A Tanár úr kérem ugyanis elvileg tipikus iskolai helyzeteket rögzít: az felelés, egymás ugratása, bukás… Ám a szituációk és a szereplők viselkedése éppúgy igaz lehet az oktatási intézményeken kívüli világra is. Azaz joggal gyanakodhatunk arra, hogy a novellák sokszor felnőtt történetekről mesélnek. Ráadásul főként „lélektani” szempontból. A bukott férfi a kudarc természetrajzát és állomásait (tagadás, tiltakozás, megalkuvás, beletörődés) tárja az olvasó elé. Ráadásul a főszereplő éppúgy „zuhan” a történet végén az édességvásárlásba, mint tragikus sorsú felnőtt „társai” az alkoholmámorba…

Még a vidámabb hangvételű, humoros és kifejezetten iskolai szituációt ábrázoló novellákban is könnyű felfedezni az általánosabb érvényű gondolatokat – és jellemábrázolást. A lógok a szeren főhőse A bukott férfi főszereplőjével ellentétes stratégiát választ: a teljes tagadást.  Tornatermi kudarcait a következőképpen magyarázza: „Síkos a pózna, és pontos megfigyelések alapján állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható, mint eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt egyformán síkos. Azonkívül az a disznó Bauer mindig a vékonyabb póznához ugrik, és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik fogás után egészen más az ember világnézete, mint odalent volt, s egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem kell a dolgot elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek, akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem áltatom magam hiú reményekkel. Eleinte persze – istenem, az ember fiatal és tüzes – én is bízom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot meg a mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam, repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt – micsoda ostobaság, gondolom, és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bújok át alatta, olyan ember szelíd és megadó modorában, akinek esze ágában se volt ugorni, csak egy kicsit sétálni akart.”

A novellák „felnőttességéről” az író a következőképpen fogalmazott a kötetet bevezető írásában: „Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, sok zavaros és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mint ahogy én most elképzelem. […] Szóval a kávéházban ültem, és úgy volt, hogy tényleg egy író lettem, ami lenni akartam, és már sok könyvem megjelent, és ismertem személyesen Bródy Sándort, és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel, és autogramot kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval kiderült, hogy érettségi után nem olyan jó lesz, mint hittem.” 

Egy adott korban játszódik – és mégis kortalan

A fentiekből adódóan ezek a történetek kortalanok. Igaz ugyan, hogy abban az időszakban játszódnak, amikor a lányok még külön intézménybe, a „Vadász utcába” járnak, és egy-egy utcasarkon találkozhatnak az öltönyös fiatalemberekkel – a velük kapcsolatos érzések mégsem csupán az 1900-as évek elejét idézik.

A lányok című novellában is megszólal tehát az a Karinthy, akit leginkább előszó című verséből (közismert kezdősorai: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”) ismerhetünk: „Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól – ezen a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, a növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.”