Téglafelhasználás és drámajáték – néhány szó a kreativitásról

Mit is jelent pontosan az, hogy valaki kreatív? Szükség van-e kreativitásfejlesztésre? Ha igen, miért? Írásunkban ilyen és hasonló kérdésekre keressük a választ.

A képen egy paletta látható.


Mi is a kreativitás?

Ki az, aki kreatív? Akinek mindig másvalami jut eszébe, mint mindenki másnak? Aki nem tudja a hagyományos módon megoldani a feladatot? A „hivatalos” megfogalmazás szerint a kreatív személy nagy képzelőerővel rendelkezik, képes új ötletekkel előállni a problémamegoldás során, illetve találékony, képes új  és/vagy előremutató dolgok létrehozására.

A kreativitást az 50-es években vizsgáló J. P. Guilford szerint: „A kreativitás alkotóképességet, teremtőképességet jelent, amely során a különféle képességek szerveződése lehetővé teszi az elszigetelt tapasztalatok összekapcsolását, újszerű értelmezését és új formában történő megjelenését.” A kutató szerint a kreatív emberek jellemzője a divergens (széttartó) gondolkodás, amely lehetővé teszi például egy probléma több oldalról történő megközelítését. Ez a gondolkodásmód sokszor a problémaérzékenységben, a gondolkodás rugalmasságában és/vagy eredetiségében nyilvánul meg. Alkalmazása során rendszerint nem a már jól bevált megoldást és a bevett sémákat alkalmazzuk.

Ennél a kreativitás-ismérvnél azonban joggal gondolkodnak el sokan azon, vajon szükség van-e a bevált gyakorlat figyelmen kívül hagyására, az újdonságok kitalálására, a sémák elvetésére? Hiszen ezek már „bizonyítottak”, azaz igazoltan működőképes megoldásokat eredményeznek!

Tégy mást! – egy megdöbbentő tanulság

Válaszként érdemes felidézni a kreativitáskutatásokat megalapozó – meglehetősen hátborzongató – történetet, amely bebizonyította, hogy a kreativitás kérdése a szó szoros értelmében véve is életbevágó probléma lehet. Az írásunk elején említett J. P. Guilford ugyanis lényegében akkor kezdett a kreativitáskutatással foglalkozni, amikor drámai körülmények között derült ki számára ennek fontossága. 

A második világháború idején ugyanis pszichológusként azt a feladatot kapta, hogy dolgozzon ki olyan eljárásokat, amelyek során az amerikai légierő a legmegfelelőbb bombázópilótákat választhatja ki. Guilford „bevált módszerekkel”, azaz személyiség- és IQ-tesztekkel, interjúkkal dolgozott. A mellé kirendelt veterán pilóta azonban lényegében egyetlen kérdést tett fel a jelölteknek – mégis ő bizonyult eredményesebbnek. Azaz a statisztikák kimutatták, hogy kevesebb áldozatot, lelőtt pilótát követelt az ő módszere.

A történetet talán népmeseinek is mondhatnánk – ha nem árnyékolná be a háborús környezet, a halálos áldozatok és nem utolsó sorban Guilford lelkiismerete. Az események ugyanis nagyon megviselték (sokáig öngyilkos gondolatok gyötörték), míg végül felülemelkedve a történteken a tanulságokat igyekezett levonni – ez pedig a kreativitáskutatás alapjaihoz vezette el.

A veterán pilóta ugyanis lényegében annyit kérdezett a jelöltektől, hogy mit tennének, ha a gépüket lőni kezdené a német légelhárítás, miközben német terület felett repül. És kivétel nélkül mindenkit alkalmatlannak ítélt, aki a szabványosnak megfelelően azt válaszolta, hogy magasabbra emelkedne. Egész egyszerűen azért, mert tudta, hogy az ellenfél is erre a válaszra számít. A pilóta életben maradásának feltétele tehát a „szabálytalan” (azaz az addigi szabályoktól eltérő, az ellenfél számára kiszámíthatatlan) cselekvés…

Amint az a fentiekből is kiderült, a veterán pilóta „kreativitástesztje” is igencsak kreatívnak bizonyult – nem mellesleg igazolta a kreativitás fontosságát és praktikus, gyakorlati alkalmazásának nélkülözhetetlen voltát. Szerencsére ezeket a későbbiekben Guilford is átvette – immár elméleti alapokkal is támogatva. Az ő kreativitástesztje (amelyet ugyancsak az amerikai légierő használatára dolgozott ki) a következőképpen hangzott: „Határozza meg egy tégla felhasználásának módjait!” Sokat elárul a válaszadóról, milyen sebességgel képes ötletelni, hányféle választ ad – és mennyire képes elszakadni a tégla hagyományos felhasználási módjáról…

Nemcsak az új ötletek a nyerők!

A kreatív gondolkodás azonban nem „csupán” ötlethalmaz – a gondolkodásmód rugalmassága legalább ennyire fontos! Jól mutatja ezt Takács Vera esete is. Az ismert televíziós rendezőtől ugyanis még bölcsészhallgató korában, amikor a Magyar Televízió álláspályázatára felvételizett, a következőket kérdezték: mit tenne, ha lehetőséget kapna önálló műsor létrehozására? Ő pedig nem az elképzeléseit, ötleteit kezdte el sorolni, hanem a következő (önismeretről és realitásérzékről egyaránt tanúságot tevő) feleletet adta: „Leülnék és végiggondolnám…” Őt választották. Ebben az esetben ugyanis éppen az általa követett problémamegoldás  számított kreatívnak, melynek révén nem a saját ötleteit kezdte „szórni”, hanem a feladat célszerű és logikus – a többi jelöltétől vélhetően eltérő – végrehajtására koncentrált. Ráadásul nem követte azt a „sémát”, mely szerint egy álláspályázatnál kizárólag az új ötletek a fontosak. (Hiszen legalább ennyit számít az ilyenkor „elnyerhető” feladatok végrehajtása és logikus megtervezése is!)

Néhány tipp a gyakorláshoz

A fentiek tanulsága mindenképpen az, hogy a kreativitás számtalan formában megjelenhet – és jellegéből adódóan természetesen nincs egységes recept a gyakorlására. Jó hír viszont, hogy fejleszthető és számtalan gyakorlat ismert elősegítésére. Ezek közé tartoznak a történetmesélős feladatok, melyek során például egy csoport tagjainak egymást váltva, mondatonként kell felépíteniük egy történetet, vagy egy adott szó felhasználásával (illetve eköré szerveződő történet kialakításával) kell mesélniük.

Segíthetnek a különböző dramatikus- és szerepjátékok is – például amikor egy-egy képzeletbeli történet szereplőivé kell válniuk és annak megfelelően viselkedniük. Itt is különböző feladatok lehetségesek: egy előre meghatározott tartalmú jelenet megjelenítésétől kezdve egészen addig, míg a feladat csupán annyi, hogy egy adott mondattal kezdődjön vagy végződjön a jelenet.