Teljesítmény vagy igyekezet?

Sokan az iskolarendszer egyik legnagyobb rákfenéjének tartjuk, hogy a gyerekek egy részét vagy perfekcionizmusra, a tökéletesség lehetetlen igényére neveli, a tanulók egy másik hányada viszont a viszonylagos alulteljesítés miatt a „soha nem leszek jobb tanuló”-érzésétől a teljes közönyig juthat el. Persze, a világ nem fekete és fehér, nem lehet kategorikusan két részre bontani így azt sem, hogyan hat az iskola a gyermeki lélekre, de kétségtelenül nem ritka, hogy ez a két szélsőérték valamilyen formában megvalósul. Egy személyes példán, volt gimnáziumi tornatanárom, Körmendi Pál révén próbálom a következőkben bemutatni, hogy mi lehet az a pedagógusi attitűd, ami útját állhatja mind a tökéletesség hiábavaló kergetésének, mind pedig a tanulói közömbösségnek. Hiszek benne, hogy bár Pale bá’ (így hívtuk a testnevelés tanárunkat) példája csak egy a sok válasz közül, számtalan hiteles megoldás létezik, mégis az ő hozzáállása tükrözi mind a mai napig leginkább azt, hogyan kell valóban a gyerekeket az életre nevelni.

A képen egy tornázó béka látható.

Hogy milyen hiányosságokkal küszködtem, amivel több testnevelés tanárom nem tudott, mit kezdeni? Túlsúlyos gyerek voltam, a mozgáskoordinációm fejletlenebb volt, mint a társaimé, nem különösebben tudtam megkülönböztetni a bal és a jobb oldalamat, a labdát sokszor nem találtam el, hanem mellé rúgtam vagy ütöttem. Az általános iskola nagy részében bénának éreztem magamat, volt olyan pillanat, amikor a mozgásom annyira komikussá vált, hogy az osztály jó része kinevetett. Bár a reakció utólag visszagondolva teljesen érthető, abban a pillanatban eléggé megviselt. 

Amikor Pale bá’ keze alá kerültem, már réges-rég bénának tartottam magamat. Szerencsére ő nem akart számomra semmit bebizonyítani, nem szándékozott belőlem előhozni a nemlétező tornászfenomént, nem akarta letépni rólam a korábbi években rám matricázott „bénaság” bélyegét, ahogy arra sem érzett késztetést soha, hogy másokhoz mérjen. Mindig minden pillanatban önmagamhoz mért, a saját igyekezetemet jutalmazta. Hiába nem teljesítettem időre az iskolaköröket, hiába dobtam rossz arányban a büntető vonal mögül a kosárba, hiába nem ugrottam olyan magasra, mint ahogy az a nagy könyvben megvagyon írva, ő a verejtékemet, az újra és újra próbálkozásomat díjazta. Soha nem a másodperceket vagy a métereket osztályozta, hanem a hozzáállásomat, a küzdelmemet. Mindemellett a tehetséges társaimból is kihozta a legjobbat, de az ő esetükben sem tartotta természetellenesnek, ha időnként visszaesnek, ha vannak holtpontok, olyan időszakok, amikor gyengébben muzsikálnak. 

Az iskolákban a tantárgyaktól függetlenül osztályozzák a szorgalmat. Mintha a tanulók hozzáállása, aktivitása, kitartása, igyekezete nem a tanóra része lenne. Engem például általános negyedikben nagyon elkeserített, hogy hiába faltam abban az időszakban a könyveket, hiába teljesítettem túl az olvasónaplómban a tanári elvárást (hat könyvről írtam beszámolót az elvárt egy helyett), nem kaptam jobb (vagy legalább ugyanolyan) jegyet az éltanuló kislánynál, aki csak a Pál utcai fiúkat olvasta ki, de arról gyönyörű betűkkel varázslatos mondatokat írt. Igazságtalannak éreztem, hogy nem értékelik eléggé a lelkesedésem, hogy hiába vagyok igazi könyvmoly, hiába vezetek olvasónaplót, vagy a diszgráfiámból adódó csúnya írásom miatt, vagy a nem elég kereken megfogalmazott mondanivaló miatt csak négyest kaphatok. Nem kárpótolt, hogy szorgalomból viszont ötöst kaptam. Számomra felnőtt fejjel is kissé érthetetlen, hogy miért nem tanórai keretek között jutalmazzuk a gyerekek saját befektetését, igyekezetét, miért tartunk fent ennek egy nemlétező „tantárgyat”, mintha a teljesítmény fontosabb lenne, mint az elkötelezettség vagy a szorgalom. 

Pont a fenti okok miatt szerettem volna Pale bá’ példájáról írni, mert éppen a testnevelés órák keretében érezhető sokszor leginkább a teljesítménykényszer, az elvárások lehetetlensége, itt történik meg gyakran az, hogy a „halat fáramászásból szeretnék leosztályozni”. Pale bá’ sose a stopperórát nézte, amikor le kellett futnunk néhány kilométert. Rám nézett, látta, hogy ömlik rólam a veríték, majd összeesek a fáradtságtól, látta, hogy beletettem minden erőmet a körök lefutásába, és beírta az ötöst. Nem volt kérdés, hogy más fizikummal gyorsabb lettem volna, vagy jobb mozgáskoordinációval ügyesebben bántam volna a labdával, egy dolgon viszont mindig tudtam változtatni, hogy az adott feladatba vagy kihívásba mennyire teszem bele magamat. Saját élettapasztalatom alapján az elkötelezettség és a motiváció értékesebb, mint a teljesítmény, és ha nem találkoztam volna olyan pedagógusokkal, mint Pale bá’ (szerencsére nem ő volt az egyedüli, de rajta kívül nem is voltak sokan), akkor talán a saját kudarcaim földbe döngölnének, nem pedig az igyekezetem szükséges melléktermékeinek tekinteném a saját fiaskóimat. 
 

Kapcsolódó tartalmak

Diszlexiával élni a nyolcvanas években

A képen egy író kisfiú látható.

„Anyuka, a maga fia nagyon beteg. Más típusú iskolában lenne a helye.” – mondta édesanyámnak a nyolcvanas évek végén egykori iskolám művészeti vezetője. Valóban voltak kínjaim az olvasással, főleg a kottaolvasással és még inkább a szép- és a helyesírással szenvedtem. Évek óta jártam a Fővárosi Beszédjavító Intézetbe fejlesztő foglalkozásokra, és lépésről-lépésre javultak azok a készségeim, amelyek terén hendikeppel indultam nem disz-es kortársaim között.