Tény-Leg? – A forradalom köztéri emlékezetei

Nemzeti ünnepeink közül talán az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc emlékezete a legegységesebb a magyarokban, hiszen mindannyian tisztelettel emlékezünk a márciusi ifjakra, akik kivívták a részleges függetlenséghez vezető reformokat, annak ellenére, hogy a megtorlást itt sem kerülhették el. Az eseményeket, nemzeti hőseink emlékét nemcsak a történelemkönyvek lapjai őrzik, hanem köztéri szobrok is. Ezek közül a legjelentősebbeket mutatjuk be olvasóinknak.

alt


1. A budapesti Petőfi-szobor

A Magyar Tudományos Akadémia alapításához hasonlóan Petőfi Sándor szobrának felállítását is közadakozásból kezdeményezték. A forradalom után elképzelhetetlen volt, hogy épp egy, a Habsburgok megbuktatásán, a császári udvartól való függetlenedésen munkálkodó személynek állítsanak szobrot, ám a magyarok kivárták a birodalom elnyomó éveinek enyhülését. A megvalósítás azonban huszonkét évet váratott magára, mégis, a hosszú időszak alatt mindig volt egy-egy kiemelkedő személy, aki fontosnak tartotta, hogy reformkori költőnagyságunk méltó szobrot kaphasson. Az első kiemelkedő személy a londoni emigrációjából hazatérő Reményi Ede hegedűművész volt, aki hangversenyeket adott szerte az országban, közben pedig nem átallott kalapozni a nemes ügy érdekében. Hamarosan egy bizottság is összeállt a szobor felállításának előmozdítására, amelyet azonban nem ismert el az akkori kormány. 1865-ben, a Kiegyezési Biztosság ülése idején ismét elérkezettnek látták az időt a szobor támogatói, de a kérvényt megint csak elutasították, a kiegyezésről való tárgyalás megzavarására alkalmas lehetőségként. Így az 1867-es kiegyezést kellett megvárni, hogy azon év augusztus 10-én végre megalakuljon a bizottság, ahol egyöntetű véleménynyilvánítás mellett Izsó Miklóst jelölték ki a szobor megalkotójának. S míg Izsó lelkesen tanulmányozta például Róma szobrait, a hazai hatóságok minden eszközt bevetve igyekeztek húzni a szobor felállításának időpontját. Vitatkoztak például azon, hogy a szobrot hol állítsák fel. Egyesek a Nemzeti Múzeumot javasolták méltó helynek, hiszen Petőfi ott szavalta el a Nemzeti Dalt. Mások a mai Operaház előtt képzelték el a szobrot, míg néhányan a Városháza tér mellett korteskedtek.

A helyszínnel kapcsolatos végső döntés 1873. augusztus 7-én született meg: a Duna-parti Heinrich-ház előtti területet választották. Míg a közadakozás egyre markánsabban folyt, a művész, Izsó Miklós hozzáfogott a munkához. (Izsó egyébként gyermekként maga is látta Petőfit a sárospataki kollégiumban.) Kilenc vázlat – melyek mindegyike megtalálható még – született a végleges változat kidolgozása előtt.. Mivel nem volt egységes a vélemény a költő megjelenítésének mikéntjéről, ezért a Vasárnapi Újságban bemutatták a terveket, melyek nyomán a közhangulat is inkább a „forradalmi költő” képét támogatta: a jobb kezét felemelő költő mintha épp a Nemzeti dalt szavalná, leeresztett bal kezében papírtekercset tartva, ezzel is utalva a szellemi nagyságra, illetve arra, hogy a márciusi ifjak nem a fegyverek révén kívánták elérni elképzeléseiket. A felemelt kart többen kifogásolták, túlzott mozgalmasságra hivatkozva. Ezért született egy második terv is a költő megjelenítéséről, szintén a Vasárnapi Újság hasábjain értekezve arról. Izsó Miklós ugyan elkezdett dolgozni az alkotáson – még az sem jelentett akadályt, hogy műterem híján egy csűrben kezdte el a munkát, és csak később épített műtermet –, azonban a tüdőbaj gyengíteni kezdte szervezetét. A művész 1875 májusában bekövetkezett halála fejtörést okozott a bizottságnak, hiszen nem tudták, kire bízzák a szobor befejezéséhez szükséges munkálatokat. Még ekkor is vitatkoztak arról, hogy nemzetünk költője hogyan jelenleg meg, ám mégis amellett döntöttek, hogy a forradalmi hevületet jelenítsék meg a szobron, melyet végül a bécsi Akadémia egykori hallgatója, Huszár Adolf fejezett be. A sors fintora talán, hogy az alkotást végül éppen a Habsburgok székhelyén, Bécsben öntötték bronzba, a Turbain-féle ércöntődében. 1882. október 15-én  – igen nagy készültség mellett –végül felavatták Petőfi Sándor szobrát.

2. Jókai Mór szobra

Ötvenöt évvel élte túl a szabadságharc leverését irodalmunk talán legnagyobb írója, ám halála után néhány évvel már arról beszéltek Budapesten, hogy Jókai Mór is megérdemelne egy szobrot. Szintén közadakozásból kívánták fedezni a műalkotás anyagi vonzatait. Petőfiéhez hasonlóan a Jókai-szobor felállításának helyszíne is vitákra gerjesztette a polgárokat, hiszen felmerült a Nemzeti Múzeum kertje, a mai Szabó Ervin Könyvtár előtti tér, a Margitsziget, a Városliget, sőt még a Rákóczi tér is. Négy szobrászművészt (Stróbl Alajos, Tóth István, Maróti Géza, Gách István) választottak ki lehetséges alkotóként, azonban a többi, mellőzött és sértődött művész a nyílt pályázat mellett kardoskodott, amelyek eredményeként a felsorolt négy szobrász is visszaadta a megbízást. A szobor felállítására létrejött bizottság 1912-ben, megannyi vita és heves indulat után, Stróbl Alajost bízta meg. Stróblnak három kisplasztikát kellett bemutatni lehetséges változatként, melyből a bizottság választotta ki a végleges kompozíciót. Az alkotói folyamatba beleszólt az első világégés, az ekkor 58 éves Stróbl Alajos ugyanis önként vállalta a frontvonalban elvárt helytállást. A háború költségei is magyarázták a szoborállítási tervek felfüggesztését, a várakozásban az összegyűjtött pénz pedig elértéktelenedett. A hiányzó összeget azonban a debreceni Déri Frigyes gálánsan biztosította, ezzel lehetővé téve, hogy az író halála után tizenhat évvel Vignáli Rafael öntödéjében megszülethessen a szobor végső, bronz változata. S mivel a trianoni trauma után Jókai szobra volt az első, amelyet felállítottak, ezért a leleplezési ünnepély igen várt és emelkedett eseményként élt a közvéleményben. 1921. május 21-én a mai Jókai téren, az Oktogontól nem messze, Stróbl másik szobrával (Liszt Ferenc) átellenben felavatták, bemutatták a Baradlay testvérek „szülőatyjának” szobrát.

3. Bem József szobra

Istók János köztéri műalkotása nemcsak az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc egyik emblematikus figurájának állít emléket, hanem az 1956-os események idején is fontos helyszínnek bizonyult. Méltó szimbóluma ez a nemzeti függetlenségnek, hiszen a lengyel nemesi családba született Bem József maga is a nemzeti függetlenség élharcosa volt. Részt vett a lengyel szabadságharcban is, ahol kis időre feltartóztatta ugyan az orosz sereget, de a lengyelek függetlenségért vívott harca elbukott. Az időközben ezredessé előléptetett Bem József Párizsba emigrált, az 1848-as forradalom azonban Bécsben érte. Álruhában szökött Budapestre, ahol Kossuth Lajosnál jelentkezett szolgálatra. Mivel Kossuth nem tudta hová helyezni Bem Józsefet parancsnokként, Guyon Richárd mellé rendelte tanácsadónak, azonban haszontalannak érezvén magát, a lengyel régió megszervezésének céljával Bem útja újra Pestre vezetett.Bem József nyíltan szembefordult a Lengyel Demokrata Társaság tagjaival, ezért a kölcsönösen egyre erősödő antipátia és indulatok megfékezésére Kossuth Lajos más területekre irányította át a marakodó feleket. A szabadságharc több jelentős csatájában részt vevő Bem József Piskinél legyőzte az egyesült orosz és osztrák csapatot, ám Segesvárnál már sikertelenül irányította csapatait. Visszavonulása után Kossuth őt nevezte ki a magyar csapatok főparancsnokává. Ismét sikertelen csata következett Bem irányításával, amelyet a bresciai hiénának csúfolt Haynau szétvert. Az elbukott szabadságharc után Bem József Törökországba menekült, ahol az iszlám gyakorlójává vált. Törökországban érte a halál, 1850. december 10-én. Bem hamvait 1929-ben szállítottak lengyel földre, ám a hazaút alkalmával Budapesten is felravatalozták földi maradványait a Nemzeti Múzeum előtt. Talán ez lehetett az első lépés a Bem-szobor megalkotása gondolatában, amelyre rövidesen meg is kezdték a gyűjtést. A szoborbizottság megalakulása után néhány évvel egy Stróbl-tanítvány, Istók János kapta meg a felkérést. A szobor felállítására a II. kerületi Pálffy teret jelölték ki, amely később kapta meg a Bem József tér elnevezést. A szobor, amely egyébként kétszeres életnagyságú, Bem Józsefet Kossuth-kalappal ábrázolja, felkötött karral. A legenda szerint ugyanis a szászvárosi csatában megsérülve a lován vágtázva amputálták Bem megsérült ujját. 

4. A Kossuth-szobor

„Debrecenben megépült a vasút, megjött rajta Garibaldi, Kossuth”- énekelték sokan az elbukott szabadságharc után. Ugyan nem Debrecenbe, nem is vasúton, és nem is Garibaldival, de 2011 októberében megérkezett Kossuth – igaz, csak a szobra. Megérkezett arra a helyre, a Kossuth térre, ahonnan Rákosi Mátyás és pribékjei eltávolították, mondván, túl pesszimista, lehangolja a szocializmus építésére motivált embertípust. Később mégis Kossuth szobrát állították fel a téren, de egy másik művész munkáját, a kor elvárásai szerinti mellékalakokkal. A mai köztéri kompozíció története 1894-re datálódik, amikor a forradalom és szabadságharc egyik vezéralakjának halála után felvetődött a szobor felállításának gondolata. 1904-ben ugyanis két pályázatot hirdetnek, két különböző témával. Az egyik a forradalom és szabadságharc témájának feldolgozását jelölte ki, míg a másik Kossuth Lajos alakjának kívánt emléket állítani. Ám nem érkezett olyan színvonalú pályamű, amely elnyerte volna a bírálók tetszését, ezért lemondtak a tervről, hogy aztán két év múlva, 1906-ban újra meghirdessék a pályázatot. Horvay János pedig el is nyerte azt, így 1911-ben a művész megkezdhette az emlékmű alkotó folyamatát. A már említett I. világháború a Kossuth-szobor megszületésébe is beleszólt, így 1927. november 6-ig kellett várni arra, hogy a műalkotást – Horthy Miklós kormányzó jelenlétében – felavathassák. November 7-én pedig törvénybe foglalták, hogy április 11-e helyett március 15-én emlékezzünk meg a márciusi ifjakról, a forradalom és szabadságharc hőseiről. Azokról a hősökről, akiknek a szoborkompozíció háttereként funkcionáló kőfalon állítottak emléket, mint például az otthontól búcsúzó katona vagy a sebesült honvéd. Sajnos a kritika itt is felütötte fejét, ugyanis az alkotás készítőjét azzal vádolták, hogy az első felelős kormány tagjai közül Kossuth Lajos szerepel a fő helyen, míg a megtorlás gépezetében meggyilkolt miniszterelnök, Battyhány Lajos alakja érdemelte volna meg a központi elhelyezést. A szovjet mintára „berendezkedett” hatalom, élén Rákosi Mátyással túl lehangolónak ítélte a szobrot, így az eltávolítása mellett döntöttek. Az eltávolítás pedig éppoly primitív volt, mint maga az ország vezetőinek gondolkodása: a szobrokat feldarabolták, melynek során az egykori közoktatási miniszter, Eötvös József, és a reformkor szintén kiemelkedő alakjának, Széchenyi Istvánnak szobra is megsérült. A Horvay-kompozíció alakjait a Kerepesi temető után Dombóvárra száműzték, ahol hét, különálló alkotásként helyezték el. Közben Budapesten Kisfaludi Stróbl Zsigmond tervei alapján állítottak fel egy másik Kossuth-szobrot, Ungvári Lajos és Kocsi András politikailag „kompatibilis” mellékfiguráival (fegyveres munkással, parasztasszonnyal). 2011-ben a dombóvári képviselőtestület a kormány döntése ellenére, mely szerint az eredeti alakokat visszaállítják a Kossuth térre, nem engedte el a Horvay-féle szoborcsoportot, így nem szállították vissza az eredeti műalkotás szereplőit. A Dombóváron végső helyszínt találó szobrokról mintát vettek, hogy fővárosunk Kossuth terén az eredetivel megegyező méretben felállíthassák első felelős kormányunk tagjainak alakjait, köztük Kossuth Lajos szobrát.

5. Irányi Dániel szobra

A pákozdi, a budaméri, a kassai csatában, ütközetekben részt vevő egykori törvényelőkészítő titkár, Kossuth politikájának támogatója először a Kerepesi úti temetőben kapott méltó emlékművet a függetlenségi párt és a ’48-as Párt összefogásával, amelyet Kallós Ede készíthetett el. Rövidesen egy bronzmásolat készült Irányi mellszobráról és a síremléken található női mellékalakról. (A fejét lehajtó, búskomor női mellékalak sokak szerint az elbukott szabadságharc allegóriájaként értelmezhető.) Irányi Dániel szobrát a főváros V. kerületének „ékszerdobozában”, a Károlyi-kertben állították fel 1948-ban, ám később a metró építése miatt elbontották, hogy később ugyancsak a Károlyi-kertben, de annak egy másik szegletében helyezzék el. Irányi Dániel szerepe az 1848-as eseményekben méltatlanul kevés hangsúlyt kap, holott ő volt a közvetítő Kossuth Lajos és a pesti radikálisok között, amikor utóbbi csoport követeléseit pontokba szedve kívánta a birodalom vezetőinek tudtára adni. (Így született meg a tizenkét pont, első változatban Irinyi József tollából.) Irányit a szabadságharc után távollétében halálra ítélték, és jelképesen felakasztották. Hogy ekkor mi játszódhatott le Irányi lelkében, és mi játszódhatott le, amikor ezek után 1868-ban visszatért szülőföldjére – nem tudhatjuk. Ám ettől kezdve haláláig tovább vívta fegyvertelen harcát az alapvető szabadságjogokért a prosperáló dualizmus korában.