Tény-LEG? – Hat történelmi tévhit

Mai, ún. tények utáni világunkban (post-truth) szerencsés esetben a tudatos hírfogyasztó néhány kattintással ellenőrizheti az interneten zavartalanul végigsöprő bombasztikus hírek forrását, az álhírek elleni harcban azonban még mindig mintha vesztésre állnánk. A fals, kétes eredetű beszámolók, babonás tévhitek történelmünk egészét végigkísérik – és olykor a történelemkönyvekben is így rögzülnek.

alt


Sóval behintett Karthágó

Mikor i.e. 146-ban a rómaiak a harmadik pun háborúban elfoglalták Karthágót, a túlélőket rabszolgaságba taszították, a várost lerombolták, romjait pedig sóval hintették be – egy szó szerint tankönyvi példa a történelmi tévhitre, amely a 19. században kezdett életre kelni, miután több szöveg is kész tényként tálalta azt a pusztítást, amit az észak-afrikai városban hajtott végre a rómaiak hadvezére, Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus. 

A sóhintést azonban egyetlen ókori emlék sem említi Karthágóval összefüggésben, a korabeli leírásból csupán annyit tudunk, hogy átkot mondtak ki a város romjai fölött. A sóval való behintés e furcsa keleti szokását minden bizonnyal a bibliai Bírák könyvében szereplő Szichem városának ostroma kapcsán, az Ószövetség közvetítésével ismerték meg a nyugati írástudók. De valószínűleg az sem igaz, hogy Attila a leigázott és lerombolt Pádua (452), Barbarossa Frigyes Milánó (1162), vagy éppen ötven évvel később a firenzei sereg a toszkán Semifonte romjait szórta volna be sóval.

A vikingek, „Allah legmocskosabb teremtményei”

Talán nincs még egy olyan korszak a történelemben, amelyet annyi mítosz, mendemonda lengene körül, mint a vikingekét. Semmiféle bizonyíték nincs például arra, hogy a harcosok szarvval ellátott sisakot hordtak volna. Hogy mégis ez a kép él sokakban róluk, azért elsősorban A Nibelung gyűrűje című operaciklus egyik színpadi feldolgozásának előadása a felelős, amely népszerű ábrázolásmódot a 19. századi festészet „örökítette” tovább – az igazság ezzel szemben az, hogy a középkori harcosok egyszerű vassisakot viseltek, hiszen minden, ettől bonyolultabb fejfedő akadályozta volna őket a küzdelemben. 

Ahogy az sem igaz, hogy a vikingek ápolatlanok és koszosak lettek volna. Éppen ellenkezőleg: a viking sírokból nagy számban előkerülő csipeszek, fésűk, köröm- és fültisztítók a külsejükre nagyon is adó emberekről tanúskodnak. Ahmad ibn Fadlán arab utazó „Allah legmocskosabb teremtményeinek” festi le a vikingeket, holott köztudott, hogy hetente legalább egyszer megfürödtek. Az Európát végigrabló vikingekről kialakult barbár képet némileg árnyalja, hogy hiába terjedt el róluk, hogy a meggyilkolt ellenfeleik koponyájából ittak volna, ez csak az ór bjúgviðum hausa kifejezés félrefordításából ered, ami valójában ivókürtöt jelent.

Máglyán égtek el a salemi boszorkányok

A 9 éves Betty Parris és unokatestvére, a 11 éves Abigail Williams különös tüneteket kezdtek produkálni. A lányok sikoltoztak, ide-oda dobálták a szoba berendezési tárgyait, összefüggéstelenül beszéltek, furcsa hangokat adtak ki, bemásztak a bútorok alá és a földön fetrengtek – legalábbis a szemtanú, Deodat Lawson tiszteletes szerint. A Salem Village-be riasztott orvos, William Griggs azonban semmilyen fizikai tünetet vagy betegség jelét nem észlelte rajtuk. A különös, földöntúli transzélményt tetézte, hogy a faluban több lány is hasonlóan viselkedett.

A halálra rémült szülők rontást orrontottak, majd megkérték a lányokat, árulják el a boszorkányok neveit. Így kezdődött az a példátlan tömeghisztéria, amely az 1692-93-as salemi boszorkányperekben csúcsosodott ki. A magukat Isten kiválasztott népének tekintő puritán telepesek az indiánokkal szembeni háborús veszteségeket a boszorkánysággal és az ellenfeleiknek nyújtott természetfeletti segítséggel magyarázták. A perekben végül összesen 20 embert ítéltek halálra. Közülük senki sem végezte máglyán, 19 vádlottat felakasztottak, a 20. áldozat pedig a kínzásokba halt bele.

„Egyenek kalácsot!”

A közkeletű történet szerint, amikor Marie Antoinette francia királyné látta, hogy a parasztok éheznek, a következő kijelentésre ragadtatta el magát: „Ha a szegényeknek nem telik kenyérre, akkor egyenek kalácsot.” Nos, a királynénak tulajdonított „Qu'ils mangent de la brioche” mondat valójában Jean-Jacques Rousseau Vallomások c. művéből származik; a filozófus a hat kötetet 1765-ben rendezte sajtó alá, amikor Marie Antoinette még csak 9 éves volt, s 1782-ben jelentek meg.

Rousseau egy „nagy”, meg nem nevezett királyné szájába adta az inkriminált mondatot,  tudván azt, hogy a Vallomások mennyire nem hiteles önéletrajzi mű, valószínű, hogy ő maga találta ki az anekdotát. A mondatnak fontos szimbolikus jelentősége lett a későbbi történelmi munkákban, ugyanis a forradalommal szimpatizáló krónikások így próbálták a francia elit önzésére ráirányítani a figyelmet.

Napóleon alacsony volt

„A kis káplár” – nem túl hízelgő becenév olyasvalaki számára, aki fél Európát térdre kényszerítette, s akire mint a világtörténelem egyik, ha nem a legnagyobb hadvezéreként szokás emlékezni. Katonái szeretetük jeléül aggatták a későbbi francia császárra a le petit caporal jelzőt, nem pedig alacsony termete miatt.

Tény, hogy Napóleon nálánál jóval magasabb testőrökkel és katonákkal vette körül magát, de nem volt alacsonyabb az átlagnál, hiába próbálták rosszmájú ellenfelei ezzel tekintélyét aláásni. Az alacsonyságáról elterjedt mítosz alapja a hosszmértékegységek közötti különbségekkel (is) magyarázható. Amikor Napóleon 1821. május 5-én Szent Ilona-szigetén elhunyt, megmérték a magasságát: 5 láb 2 hüvelyk, ami a francia, 1812-ben bevezetett mesures usuelles szerint valóban alacsonynak mondható, csakhogy ez a brit mértékegység szerint 5 láb 7 hüvelyknek felel meg (169 centiméter).

Einstein megbukott matekból

Ha gyermekünk egy rosszul elsült tanév után azzal próbálná bizonyítványát magyarázni, hogy „de hát Einstein is megbukott matematikából”, ne higgyünk neki. Ami az iskolai teljesítményét illeti, a Nobel-díjas tudós mindvégig kiválóan teljesített. Az izraeli Albert Einstein Archives szerint Einstein hat és fél évesen ment iskolába, tanárai azonban ekkor még nem tartották nagy talentumnak. 9 és fél éves volt, amikor a Luitpold Gymnasiumba került, ahol 11 évesen már fizikakönyveket bújt, 13 évesen pedig kijelentette, hogy Kant a kedvenc szerzője.

A relativitáselmélet atyja 1895-ben felvételizett a zürichi ETH-ba (Eidgenössische Technische Hochschule, ETHZ, magyarul Szövetségi Műszaki Főiskola), az első akadályt azonban nem sikerült teljesítenie a társainál két évvel fiatalabb tudóspalántának; igaz, nagyon jó eredményeket ért el matematikából és tudományokból (más források szerint a növénytan, a zoológia és a francia nyelv okozta a vesztét). Másodszorra aztán felvették; Einstein 1896 és 1900 között volt az ETH matematika szakos hallgatója, majd ugyanitt az elméleti fizika professzoraként dolgozott 1912 és 1916 között.