A testneveléssel szerettetné meg a sportot diákjaival a nindzsa-tanár

Úgy gondolom, hogy a sport az ember életében egyfajta építőkő kell hogy legyen, ugyanúgy, miként a hit, a család, a hazaszeretet, vagy a mindennapos tanulás – mondta Márialigeti Kristóf, a budapesti Piarista Gimnázium testnevelő tanára, a TV2 Ninja Warrior Hungary nevű ügyességi vetélkedőjének döntőse, akivel a műsor megpróbáltatásairól, motivációról és a sportágválasztásról is beszélgettünk.

alt


Szólíthatom Nindzsa tanár úrnak?

(Nevet) Igen, mondhatjuk, hogy ez kezd rám ragadni. Nem tudom, hogy a diákok kezdték-e, vagy talán a műsorban is elhangzott már a megszólítás. Kollégáimtól is hallottam már, a gyerekeknek is megengedem, jót mosolygok rajta. Bár ahogy kezdünk időben távolodni a műsortól, úgy egyre kevesebbszer hallom én is.

Akkor nem is lesz folytatás?

Most úgy gondolom, hogy nem. Amikor kiestem a döntőben, napokig bosszankodtam rajta. Az járt a fejemben, hogy ha még egyszer meg lehetne próbálni, akkor újra elindulnék. Amennyiben lesz is műsor, nem mérettetem meg magam ismét. Ha otthon tölteném a nyarakat, és lenne egy hetem felkészülni...de szerencsére egész nyáron a Balatonon dolgozom a piarista vitorlás táborokban, és ezt nem szívesen áldoznám fel.

Hogy fogadták a diákok? Megváltoztatja egy ilyen vetélkedő a tanár-diák kapcsolatot?

Nagyon jól esett a reakciójuk. A forgatás idején a vitorlás táborból kellett hazajönnöm, és akik ott voltak, tudtak róla, hogy én is indulok. Szépen lassan terjedt a híre és mindig kérdezgették, melyik adásban leszek, hányadikként kerülök sorra. Nem gondolom, hogy ennek hatására a kapcsolatunk megváltozott volna, elég közvetlennek tartom magam, jól tudok a diákokkal kommunikálni, akár testnevelésórán kívül is. Talán a kisebbek felnéznek rám, valamiféle példát vagy motivációt adhatott nekik a tévés szereplésem.

Mit kell tudni magáról a verseny lebonyolításáról? 

Interneten kellett regisztrálni, majd behívtak egy válogatóra. Ez egy nagyjából tíz különböző részfeladatból felépülő fizikai tesztből, illetve egy szóbeli interjúból állt. A mintegy háromezer jelentkezőből végül 330-at válogattak be a műsorba. Négy-öt forduló volt a döntővel együtt; ide húszan jutottunk be, ahol már kettő pálya volt, az első után pedig megfeleződött a létszám.

A show évek óta fut a tengerentúlon, s immáron az európai piacra is betört. Ennek fényében jelentett-e könnyebbséget a felkészülés?

Egy-két műsort megnéztem előtte, így nagyjából tudtam, mire számíthatok. Külön nem készültem, egyrészt időhiány miatt, de különösen szükségét sem éreztem – nem gondoltam, hogy ez lesz életem legmeghatározóbb élménye, amiből majd profitálhatok. Egyszerűen tetszett, és egy jó játéknak tartottam. Persze lehet készülni rá – volt olyan versenyző, aki otthon épített akadálypályát a sikeres felkészülés érdekében.

Mennyire tudta kizárni a kereskedelmi televíziók műsoraira jellemző felhajtást?

Olyan típus vagyok, aki versenyhelyzetben jobban teljesít. Persze a verseny előtt izgultam, akár a kelleténél jobban is, de amikor elkezdtem a pályát, akkor megnyugodtam. Ez lehet hátrány is, mert ilyenkor a közönséget sem hallom, s volt olyan akadály, amikor jól jött volna a segítség – például amikor rossz fogással indultam el, és közben kintről mondták, hogyan kellett volna csinálnom. A vetélkedő show részére visszatérve: a műsor kevésbé szól magáról a versenyről, inkább arról, hogy eladható legyen a termék. Elég hosszú egy ilyen forgatási nap, előfordul, hogy reggel 9-re oda kell menni, és csak délután 4-kor kerül valakire a sor. Közben testben-lélekben készül az ember, majd 3 perc alatt végigmegy a pályán.

Azt tudni Önről, hogy sokáig focizott, majd az extrém sportok felé fordult. Ez minden, csak nem hagyományos sportolói pálya...

A foci mindig is a nagy kedvenc volt. De emellett régebben a családommal sokat kirándultunk, síeltünk, vitorláztunk, illetve a cserkészeten keresztül rengeteg ilyen kalandot éltem át, társaimmal sokat voltunk barlangászni. Ezek a tevékenységek tehát egész életemben végig velem voltak. 4-5 éven át utánpótlásedzőként dolgoztam, de kicsit kiábrándultam belőle. Később aztán egyre többet kezdtem foglalkozni ezekkel a természetben űzhető sportágakkal, amelyeket egyébként is mindig szerettem.

alt


A tanterv nyilván sok kötöttséggel jár, de azért fel tudja hívni a diákjai figyelmét ezekre a sportokra? 

Igyekszem, persze az iskolai tantervbe majdnem lehetetlen ezeket beilleszteni. Volt – illetve van is – arra terv például, hogy itt, a Piarista Gimnáziumban csináljunk egy mászófalat. Emellett évente szervezünk sítábort, illetve nyaranta hat héten át vitorlás táborokat. A túra pedig benne van az iskolai életben – ez a gimnáziumunk egyik sajátossága, az osztályfőnökök sok túrát szerveznek, nyaranta is, nem csak év közben. Ami pedig a többi sportot illeti – barlangászat, siklóernyőzés, búvárkodás –, nos, ezeket nehezebb iskolai keretek között megszervezni, csak buzdítani tudom a gyerekeket, hogy próbálják ki.

Hogyan látja a testnevelésóra szerepét ma a nevelési-oktatási folyamatban?

Úgy gondolom, hogy a sport az ember életében egyfajta építőkő kell hogy legyen, ugyanúgy, miként a hit, a család, a hazaszeretet, vagy a mindennapos tanulás. Ezt pedig a testnevelésen keresztül lehet megszerettetni a gyerekekkel, s erre mindennap ösztönözni kell őket. Azt látom, hogy motiválja őket, ha én is velük együtt dolgozom az órákon. Ugyanakkor úgy gondolom, azt is észre kell venni, ha a diákok fáradtak. Van, aki háromféle szakkörre jár, vagy egyesületben sportol a mindennapos testnevelés mellett. Ha azt látom, hogy a diákok le vannak terhelve, akkor engedni kell, s nem feltétlenül ragaszkodni a tanmenethez. Ilyenkor mondjuk játékos órát tartok, amivel ugyanannyit érek el, mintha valamilyen speciális gyakorlatot tanítottam volna, mert a diák szeretni fog testnevelésórára járni, mozogni. És remélem, hogy így a későbbiekben is lesz igénye a mozgásra.

Ezek szerint nincs különösebb gondja a motiválással.

Fiúgimnáziumban ez egy picit könnyebb, de azt látom, hogy a gyerekeknek van igényük a mozgásra. Jó látni, ha a sok ülés és tanulás mellett egy kicsit ki tudnak szabadulni ebből, és mozoghatnak. De így is azt érzem, hogy nem tudok mindenkit kellőképpen motiválni. Ebben a szakmában nehézséget jelent állandó motivációt nyújtani egy 30 fős osztályban. Ez nem is feltétlenül sikerül mindig.

Milyen tanácsokat tudna ajánlani a szülőknek sportágválasztáskor?

Ez egy nehéz kérdés, hiszen sok függ attól, hogy egy adott helyszín mennyire van közel az iskolához vagy az otthonhoz, nem beszélve az edzéslátogatással kapcsolatos szervezési nehézségekről. Ha egy sportágat ki kellene emelni, akkor a fiataloknak – akár óvodától kezdve – a tornát ajánlanám, amely nagyon fontos képességeket fejleszt. Egyrészt megjelenik benne a fegyelem, ami a sporthoz elengedhetetlen, továbbá fejleszti a koordinációt, a gyorsaságot és az állóképességet, megerősíti a törzsizmokat, ami nélkülözhetetlen a további erősítéseket illetően. A torna sok sportág kiinduló alapja lehet. Egy másik fontos szempont sportágválasztáskor, hogy a gyerek lehetőleg oda menjen, ahol ott vannak a barátai, olyan társaság várja, ahol jól érzi magát. Ez nem csak a csapatsportokra igaz, mert bár például a futás egyéni sport, együtt is lehet űzni. Fontos az edző személyisége is – a gyerek érezni fogja, hogy szeretik-e, támogatják-e ott. A csapatsportok továbbá azért is jók, mert ott megtanulja, hogyan kell együttműködnie, csapatban dolgoznia, ami nagyon fontos a gyerekeknél.