Tévémaci és a többiek

Mi jut eszünkbe a televízióról? A „párcsatornás” hőskor? A hétfői adásszünet? Vagy a televíziózás világnapja? Ez utóbbit 1996 óta ünnepeljük, november 21-én. Összeállításunkban a Magyar Televízió egykor igen népszerű gyermekműsoraival emlékezünk meg a jeles napról.

alt


A „képes rádió”

Megoszlanak a vélemények arról, mit tekinthetünk a televíziózás megjelenésének: Paul Nipkow Németországban már 1884-ben feltalálta a képfelbontás elvét, Tihanyi Kálmán 1926-ban szabadalmaztatta a teljesen elektronikus, töltéstároló típusú televíziós rendszert, 1933-ban mutatták be a Mihály–Traub-féle forgótükrös vevőkészüléket. Sajnálatos tény viszont, hogy a tévéadások megindulása Magyarországon évtizedeket késett: míg számos más országban már az 1930-as években létezett televíziós műsorközvetítés, nálunk ez az 50-es évekre tehető.

A Magyar Televízió eredetileg – mai szemmel talán némiképp meglepő módon – a Magyar Rádió Televíziós Osztálya volt egész egyszerűen azért, mert abban az időszakban (az 1950-es évek közepén) a tévéműsorokat voltaképpen „képes rádióadásnak” tartották.  A műsor sugárzásáért a Magyar Posta volt felelős, ezért az első próbaadást a Gyáli úti postakísérleti állomásról sugározták, 1954. december 16-án.

A Gyeremek- és Ifjúsági Műsorok Szerkesztőségének létrehozásával a Magyar Rádió főszerkesztőségén dolgozó Kovács Bélát bízták meg, akit tanári diplomájánál fogva  alkalmasnak gondolták a feladatra. Hamar kiderült, hogy ez a szerkesztőség egészen más tematikával dolgozik, mint a többi hasonló szervezeti egység: itt ugyanis nem a tematika, hanem a „célcsoport” határozta meg az itt folyó munka irányvonalait. Egyaránt készültek itt riportok, közvetítések, tévéjátékok és magazinműsorok.

Ugyanakkor a felnőtteknek szóló műsorok szerkesztőségeinek munkáival ellentétben szinte minden műsortípusban szerepeltek bábfigurák, amelyek a televíziós műsorok védjegyeivé váltak – és jelentős mértékben meghatározták az egyes műsorok tematikáját is.  Az egyik legnépszerűbb visszatérő blokkokból álló verses-zenés gyermekmagazin, a Zsebtévé sztárja volt a kedves, furfangos majom, Hakapeszik Maki, „akit” Kemény Henrik keltett életre. Évtizedeken keresztül népszerű volt a Rémusz bácsi meséi című bábfilmsorozat is, mely először 1967-ben jelent meg a képernyőn. Az ismeretterjesztő műsorok sem maradhattak bábszereplő nélkül – sőt egyenesen e műsortípushoz kapcsolódik a legelső televíziós bábfigura, Csupaszem főprofesszor is (a Varázsszem című műsorban, 1958-tól volt látható).

Esti mese, Tévémaci

1963. április 15-én jelent meg a képernyőn – az Esti mese szignálfilmjében – a Tévémaci. Születésénél – mint annyi más tévés bábfiguráénál – Kende Márta rendező és Bálint Ágnes író, dramaturg bábáskodott. 

A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a televíziós esti mesék ötlete Tömpe István tévéelnöktől származott. „…A rádióban már volt ilyen, azt mondta, legyen a tévében is. Először a rádiótól kaptuk a meséket, Takács Mari, Tamási Eszti és Varga Jóska olvasták fel őket. Számomra nagyon unalmasak voltak. Ezért elkezdtem a mesékhez bábjeleneteket csinálni. Először csak szombaton és vasárnap… Aztán jött a többi gyermekműsorom is …” – írta

Bálint Ágnes. Az ő mesevilága – ami például az emblematikus Mi újság a Futrinka utcában? című sorozat révén vált közismertté – 2016-ban (jóval az írónő halála után) Magyar Örökség Díjban részesült. 

Az esti mese címe kezdetben A tv mesekönyve volt és öt percig tartott. A későbbiekben ez Szép álmokat gyerekek!-re változott és műsorideje is tíz percre nőtt. A műsort 1964. január 1-jétől hívták Esti mesének, és ekkor vált rendszeressé kezdési időpontja is: minden nap 19:20-kor, a Híradó előtti utolsó tíz percben vetítették.

„Altatódal” vagy „csalétek”?

Nemcsak a Bálint Ágnes által említett unalom okozott gondot a televíziós esti mesékben. A téma kutatója, Mráv Noémi publikálta azt a forrást, amely rávilágít arra, hogy nem is volt olyan könnyű kitalálni, mi is ringatná álomba leghatékonyabban Magyarország ifjú lakosságát. „Az esti mesék tartalmát illetően szembeötlő eltérések vannak a szakemberek, az újságírók, a szülők kívánságai és a mi lehetőségeink között” – olvasható az egyik hivatalos iratban. „Radnai Béla és más pszichológusok szerint az esti meseműsor feladata az, hogy a gyermek egésznapi cselekvéssorát lezárja, és előkészítse a gyereket az éjszakai nyugalomra; az esti mese inkább költői legyen, mint fordulatos, ne legyenek benne túlontúl bonyolult cselekményszálak, mélyen elgondolkodtató motívumok.”

Természetesen voltak, akik másként vélekedtek erről: „A sajtó és a szakemberek mellett erőteljesen hallatja hangját a nézőközönség is. A folyamatosan hozzánk érkező levelek tanúsága szerint a szülő nem zsongító, pihentető meseműsort vár a televíziótól – tudva jól, hogy a néhány perces csitítás csak elméletben elegendő a gyerek lefektetéséhez és elaltatásához –, hanem olyan attrakciót, amelynek segítségével a lefeküdni soha nem kívánó gyereket elszakíthatja imádott játékaitól, becsalogathatja az udvarról, az utcáról, a játszótérről. Az illusztráció nélkül felolvasott mese ritkán bizonyul vonzóbbnak egy élvezetes játéknál, cserebogár-vadászatnál vagy akár a hosszas, szűnni nem akaró esti pancsolásnál is.” (Forrás: http://www.mediakutato.hu/cikk/2009_02_nyar/01_tevemaci_allamszocializmus)

Végül is a „szakértői gárda” elgondolása érvényesült – a célkitűzés szerint „megnyugtató” meséket igyekeztek műsorra tűzni. A későbbiekben az elgondolások nyilván változtak, hiszen a nyolcvanas években Magyarországon is népszerű (eredetileg 1976 és 1979 között készült) Jamie és a csodalámpa szignálja az elalvással kapcsolatos motívumok ellenére sem volt kifejezetten altatódal…