Tollak, pacák, veszélyek

Bár az írás az egyik leghétköznapibb tevékenységünk több évszázada, leggyakrabban használatos íróeszközeink, a golyóstollak csupán ötven éve nyerték el jelenlegi formájukat. És bármennyire is érezzük úgy, hogy a 21. századra az íróanyagokkal, írószerekkel kapcsolatos problémák mindegyikét megoldottuk, számos (olykor mulatságos, olykor ijesztő) problémát okoznak.

alt


Mitől biztonságos egy íróeszköz?

Bármilyen meglepő is, az első „modern” tollról való legkorábbi feljegyzések a 10. századból valók, 953-ban Maad-al-Muizz egyiptomi kalifa már olyan íróeszközre áhítozott, amelyik nem hagy nyomot a kezén illetve a ruháján: „Olyan tollat készítsünk, amelyet úgy tud használni a tulajdonosa, hogy nem keni össze magát, és amelynek a belsejében található a tinta; amelyet bárki fel tud tölteni, és azt írhasson vele, amit csak akar. A tulajdonos akár az ingujjába is tehesse ezt a tollat, anélkül hogy a tinta nyomot hagyna vagy kiszivárogna. A tinta csak akkor folyhasson ki belőle, amikor a tulajdonosa írni szeretne. Úgy tudjuk, előttünk még senki sem készített ilyen eszközt.” A megoldást egy olyan toll jelentette, amelynek tintáját egy kis tartályba töltötték.

Bár vannak olyan vélekedések, melyek szerint már Galileo Galilei is tervezett hasonlót, a gazdaságos és megbízható golyóstollak gyártását a modern kémia és a huszadik századi precíziós gyártás tette lehetővé. Joggal merül fel a kérdés, mitől megbízható egy toll. Például attól, hogy erőfeszítés nélküli írást tesz lehetővé, biztonságosan adagolja a tintát, nem tűnnek el a velük alkotott betűk és nem marják ki a papírt sem. Bár ez utóbbi két tényező leginkább a tinta függvénye, olykor a 21. században is problémát okoz. 

Pacátlanítás

Az első szabadalmakat a 19. század végén (a legkorábbit 1888-ban) adták ki golyóstollakra. A találmányt folyamatosan tökéletesítették a különböző országok feltalálói, de 1938-ig visszatérő problémát jelentett az a tény, hogy ezek az íróeszközök még nem voltak képesek egyenletes tintaadagolásra: hol folytak, hol elapadtak.  (További nehézséget jelentett az is, hogy – mivel a tinta a gravitáció hatására folyt ki belőlük –, folyamatosan függőlegesen kellett tartani a tollat.)

A korabeli felhasználók nyilván úgy viszonyulhattak e jelenséghez, mint Varró Dániel hősei a Túl a Maszat-hegyen című könyvben:

„S mindazt, mi nyílt, virult előtte, 
Virágos lanka, zöld mező,
Mind telehinti mérgező
Pacáival. S a leigázott
Földekre mind kék massza hull, 
A Maszat-hegy kör gazul
Így von hatalmas pacaárkot.
Így fonnyad el fű, fa virág,
S lesz csupa paca a világ.”

A megoldást három magyar fejlesztés tette lehetővé: a golyófészek állandó tintaellátását biztosító tintajáratok, a hajszálcsövesség elvén működő kapillárisrendszer és a festékpaszta. Az elsőt Goy Andor valósította meg 1938-ban, a másodikat (ami lényegében a fent említett „gravitációs nehézségeket” oldotta meg), szintén az ő ötlete alapján tervezte meg Kovács Sándor. A harmadik pedig Bíró László József újságíró találmánya volt. Eredetileg a nyomdákban használthoz hasonló, viszkózusabb tintával kísérletezett (azért, hogy a toll ne kenje össze a papírt), ez az anyag azonban nem folyt ki a töltőtollból. Így aztán Bíró egy golyós végű toll tervezésébe kezdett, amelyet végül testvére, a kémikus Bíró György és barátja, Gellért Imre segítségével hozott létre. A találmányt 1938. április 25-én szabadalmaztatták Magyarországon, majd fél év múlva egy újabb változatával álltak elő. (Ugyanakkor a gyártói és forgalmazói jogok Európa több országára a Goy és Kovalovszky céget illették meg és a második világháború után ők is kezdték meg a magyar golyóstollak gyártását.)

Tollveszélyek

Ennek ellenére a 21. században is maradtak még „tollveszélyek”. Például a köszvény, melynek következtében sokan nem tudnak golyóstollat használni az ahhoz szükséges erőfeszítés miatt. Erre utal Kalász István egyik novellája is: „Az eladó azt mondta, kérem, ez nem golyóstoll, ez varázslatos töltőtoll, műremek, tökély, öntöltésű, drága tinta kell, a beszáradás ellensége a tollnak, a kapillárisok..., asszonyom, ha ön öreg lesz, és köszvényes a keze, csak ilyen tollal tud írni, asszonyom.”

És bár az idők során különösen népszerűek voltak azok az „alternatív tinták” (például a tej és a citromlé), amelyekkel „láthatatlanul” lehetett írni – számos titkos üzenetet továbbítva így – olykor kellemetlen meglepetéseket okoznak azok a tollak, amelyek tintái eltűnnek a papírról. 

Ez a probléma olyannyira komolynak és aktuálisnak bizonyult 2012-ben, hogy a Hargita Megyei Tanfelügyelőség körlevelet adott ki, melyben egy akkoriban divatos, radírozható toll veszélyeire hívta fel a figyelmet. Akkori nyilatkozatában Ferencz Salamon Alpár azt is hangsúlyozta, hogy „Első hallásra akár még megmosolyogtató is lehet az írószer körüli bonyodalom, de tény, hogy bizonyos esetekben nagyon sok problémát okozhat a toll, mivel az azzal leírt szöveg hő hatására eltűnik. A közelgő érettségik alatt a dolgozatokat autókban szállítják a vizsgaközpontokba javítani, szállítás közben pedig meleg, napfény hatására akár még el is párologhatnak a kidolgozott tételek.” A „ludas” ebben az esetben elsősorban a tinta anyaga volt és nem a toll mechanikája, de a történet mindenképpen felhívta a figyelmet az íróanyagok kiválasztásának fontosságára. Reményeink szerint a kémiatanulásra is…