Torlódás! Stau!

Ami nekünk, magyaroknak a torlódást mindig megtorolja, az a németeknek bizony tényleg, szó szerint torlódva működik, nemcsak az úton, hanem a szó elején is: Stau. A mai mesében nemcsak ezzel foglalkozunk, hanem egy társasjátéknak is utánajárunk.

alt


A képen egy oldalpárt láttok, amely egy társasjátékot tartalmaz. Melyik gyerek ne szeretne játszani? Pláne, ha az egyik tankönyvének a segítségével teheti. Hogy mit keres a társas egy látszólag teljesen más műfajban? Nemsokára ez is kiderül.

Ebben a Birs, hárs, pinty című, játékos leckében, ahol összeér a jelenség alapú oktatás a készségek fejlesztésével, egy beszéd- és olvasástechnikai óra témáját rejtettük el, melynek során a másodikos, kipróbált és stabilan bevált Újgenerációs olvasókönyvet használó gyerekek a négybetűs, mássalhangzó-torlódásos szavak olvasását és ejtését gyakorolják, gyanútlanul, észrevétlenül és kimondva-kimondatlanul, játszi könnyűségű feladatokkal, akár délután vagy otthon is. 

Joggal kérdezhetitek, hogy minek ezt gyakorolni, mikor eddigre ezek a gyerkőcök, akik a tanítók értő és innovatív munkája révén már minden betűt stabilan ismernek mindenféle tévesztés nélkül, és azokat ügyesen össze is olvassák? Miért lenne nehéz ez a magyar anyanyelvűek számára?

A kicsiknek szóló játék belső, fejlesztő motorja nem más, mint az, hogy a magyar általában kerüli az ejtés gördülékenységét gátló mássalhangzó-torlódást. Különösen a leghangsúlyosabb helyen, a szó elején, és ez a tündéreink anyanyelvi ösztöneiben is ott lapul, pszichésen és az éppen formálódó-formálható, de folyamatos fejlesztést igénylő nyelvi-mentális lexikonja szerint is. 

Akkor is így van ez, ha mindeközben az anyát, az apát és a nagymamát a spenót … kóstoltatása? tukmálása? közben a kicsik sugárban letrüszkölik, netán jól le is prüszkölik babakorukban, ahogy én is tettem szüleim elmesélése alapján, a torlódó mássalhangzóknak és a le nem nyelt spenótadag gyarapodásának a kibírhatatlan torlaszát a számban – az egyet-a-mamának, egyet-a-papának-féle kicsi koromhoz képest maximálisan kihasználva, viszonylag büntetlenül. 

Nem véletlen, és a jelenségnek, mármint az átvett szavaink torlódásának a gyakoriságát is mutatja, hogy a TT nyelvi blogjában is már számtalanszor feltűntek ezek a szavak, ha nem is ezért. Akkor is, ha nem is éppen maga a torlódás, illetve annak egy, a jövevényszóhoz eredetileg nem tartozó, szervetlen magánhangzóval, úgynevezett előtét- vagy bontóhanggal való elkerülése volt a téma. 

Ilyen a prosztból, prasztból lett paraszt, nem is rég, itt; a skólából származó iskola, oskola, itt; a klucs > kulcs, itt; vagy a Trächt (treht) > tereh, teher, itt; stb. De ilyen a Strang, amelyből az istráng, vagy a stallo, amelyből az istálló szavunk is keletkezett, vagy másképpen fogalmazva: még inkább elmagyarosodott. 

Ha az őseink kerülték, hát a gyerekeknek sem egyszerű a dolguk ezekkel. Sem kibetűzni, sem helyesen kiejteni nem az, ismerjük el.

Más nyelvekben persze nemcsak a klasszikus értelemben vett magánhangzó, hanem például a „r” és a „l” is szótagalkotó. Ilyen, a nyelvbicsaklást korántsem nélkülöző szavak a grč, ejtsd (ha tudod): grcs vagy a blcha, ejtsd (ha tudod): blha – a magyarban azonban, mondom, csak a magánhangzó teszi ezt. 

Hogy mivé lettek ezek a szavak minálunk? Elfeledtük volna? Nem is lenne saját szavunk rájuk? 

Ha gondoltátok volna, ha nem, a grcsből görcs, a blhából bolha lett, kár is rejtvénynek feladni innen. Így már nyilván mindegyik jóval ismerősebben cseng, gondolom, mindannyiunknak, és a nyelvünk sem törik ki a kiejtésük során. Hát nem fantasztikus?

Sem megtorolni, sem torlódni tehát mi nem szeretünk, sem az utakon, sem a szavak szintjén. Vagy mégis?

Jó magyar torlódások a szavak végén

A magyar szavak végén lévő mássalhangzó-torlódások zöme akkor keletkezett, amikor a szótövek végéről a rövid magánhangzók lekoptak.

Ezért ilyen esetekben is ejtéskönnyítő hangot toldottak be eleink minden akkori anyanyelvtörő esetben: szerelmü > szerelm > szerelem; hotolmu > hatalm > hatalom. Bizonyos toldalékok esetében – intervokális helyzetben, vagyis két magánhangzó között – azonban az eredeti, ősibb tőváltozatot használjuk: szerelem, de szerelmes; hatalom, de hatalmas, hát ez is bizony hatalmas, de a hat igéről majd később a mesemátrixban.

A jövevények befogadása

A szó eleji mássalhangzó-torlódások pedig, ahogy eddigre ez kiderült, rendszerint idegen szavak átvételével keletkeztek, melyeket a magyar ejtéskönnyítő magánhangzóval általában fel is oldott. Például, ja és ezek is zseniálisak: gliszta > giliszta, brát > barát, blaton, értsd: ’mocsaras, nádas (terület)’ > Balaton, dvor > udvar, král > király, szreda > szereda, szerda, na szóval ezek a jövevények mind-mind külön is megérnének egy mesét, de hadd pazaroljak itt és most kicsit, hogy mégis elsütöm mindezt. 

Vagy az ejtést az egyik mássalhangzó kipottyantásával könnyítettük meg, például Schwager > sógor, ez nyilván megvan mindenkinek az osztrák sógorság miatt, de ez: scsúka > csuka, talán mond valamit a halfogó bölcs magyarról egyébként is. Aki meg a ropogós, vajas kiflire éhes, mert éppen reggel olvassa a blogot, hát az ejtse ki előbb a kiflinek azt a bizonyos neki hátsó csücskét, szóval az eredetit: kipfl.

Viszont a számtalan, nyelvtörténeti értelemben nem régóta bekerült efféle idegen szavakat, mint a trükk, strand, gránit, brazil, trambulin stb., nyelvünk szinte változtatás nélkül befogadta: toleránsabbak lettünk.

Ez azzal is jár, hogy a torlódások száma nemcsak az autópályákon és a főutakon, hanem a mai magyarban is jelentős nyelvünk eredeti természetéhez képest. Hát hogyne kéne kicsiknek és nagyoknak is gyakorolni mindezt, az aktívnál is aktívabb befektetéssel, hittel és holtig tartó felismeréssel.