Zenével, focival a felzárkóztatásért – interjú Vecsei Miklóssal

Olyan utakat kell találnunk, hogy a gyerekek azt érezzék, életre termettek, és hogy ők is jók, ügyesek valamiben – mondta a TanTrendnek Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, akivel az általuk működtetett iskolákban tapasztalható nehézségekről, sikerpedagógiáról, a mélyszegénységben élő gyermekek kitörési lehetőségeiről beszélgettünk.

alt


Másfél éve vette át a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Tiszabő, illetve Tiszabura iskoláját. Mik voltak az első tapasztalatok?

Engedje meg, hogy egy kicsit messzebbről indulva válaszoljak a kérdésére. Azt valljuk, hogy olyan módon érdemes fejlesztéseket véghezvinni, hogy utánozhatók legyenek. A feladat az lenne, hogy az átvett iskolákat azokkal az eszközökkel fejlesszük, amelyek ott a helyszínen rendelkezésre állnak, s megpróbálunk nem sok pénzzel nagy változást előidézni. Tiszabőn rettenetes állapotú volt az iskola, mikor megérkeztünk a faluba – persze elkezdhettünk volna küzdeni egy új épületért, de mire elérkezett a szeptember, meg kellett értetni a gyerekekkel és a szülőkkel, hogy csak akkor lehet szép az iskola, ha összefogunk és együtt fogunk dolgozni rajta. A máltai innovációk a legegyszerűbb, a diagnózisra adott válaszok. Azt szoktuk mondani, hogy az az igazi jelenlét, ami nyomot hagy. Hozzáteszem, nem ígérünk gyors sikert. Piciket lépegettünk előre, nagy robbanás nem volt a tanulmányi átlagot tekintve, egyszerűen csak jobb lett a hangulat az iskolában. S hogy mit nem lehet csinálni ilyen helyzetben? Például nem cseréljük le a tantestületet. Az a fontos, hogy a pedagógusok ugyanúgy felállítsák a saját diagnózisaikat, s feltegyék a kérdést: mire van szükség, mi a probléma? A következő lépésben azt kell elérni, hogy ne a letargia legyen rajtuk úrrá, hanem a cselekvési vágy, hogy meg akarják oldani a problémát. Az iskola átvétele és működtetése a mi esetünkben nem önmagában történik, munkánk a fogantatástól a foglalkoztatásig tart. 

Ismert, hogy Tiszabő és Tiszabura az ország legszegényebb települései közé tartoznak, a probléma gyökere pedig sok településen ugyanaz. Mennyire másolható az a recept, ami egy helyen már bevált?

Nyilván vannak hasonló lépések. Módszer nincs, szemlélet van: megpróbáljuk a diagnózisokat felállítani, hogyan álljunk a gyermekhez, a közösséghez, egymáshoz. Tudvalevő, hogy a két iskola átvétele kormányzati felkérésre történt. Kértük, hogy ne egy települést bízzanak ránk, mert tudtuk előre, hogy teljesen más utat fogunk bejárni és ez másfél év távlatából teljes mértékben látszik. Az első időszak nagyon nehéz, meg kell találni a ritmust a falu életében. A másik komoly feladat a tanmenetet érinti, hiszen Tiszabőn és mondjuk Óbudán nem lehet ugyanazt megtanítani, holott a törvények szerint a léc ugyanott van. Amikor az év elején megcsináltuk a kompetencia-felmérést, láttuk, hogy az összes gyerek a minimum alatt van. Olyan utakat kell találnunk, hogy a gyerekek azt érezzék, életre termettek, és hogy ők is jók, ügyesek valamiben. Ezt általában nem a matematika- vagy irodalomórán találjuk meg, hanem például a zenében. Nem arról van szó, hogy hívunk egy jó zenepedagógust és ő kiválogatja a tíz legjobbat a diákok közül, hanem megpróbáljuk minél szélesebb körben elhitetni a gyerekekkel, hogy a zene nagyon klassz dolog, amiben részt tudnak venni. Ha van egy jó zenetanárunk, és van mellette egy szociális munkás, akkor össze fog állni a zenekar, amely a második alkalommal már valami élvezhető zenével fog előrukkolni. Az élvezhető zenére pedig a gyerekek ott maradnak – ha mi dönthetnénk arról, hogyan kellene felzárkóztatni, akkor énekelve csinálnánk.

Mindezek fényében mi lehet a siker mértékegysége?

Már az borzasztóan nehéz, hogy erről hogyan lehet úgy beszélni, hogy ne bántsuk meg az oktatáspolitikát, a szülőt, a gyermeket. Jó néhányszor futunk bele például abba, hogy 7-8. osztályban gondot jelent a betűfelismerés. Tiszabőn például kipróbáltuk a drámapedagógiát; ha az első hónapban kiderül, hogy nem fogékonyak rá és kudarcra vagyunk ítélve, nem megyünk tovább ezen az úton. A diagnózis nem tévedhetetlen, újra és újra megvizsgáljuk a helyzetet. A drámapedagógia persze csak akkor jó módszer, ha jó a tanár is. Végy egy jó tanárt! – vagy egy jó futballedzőt. A foci a leggyorsabban terjedő „vírus”. Ahol elkezdtünk futballt oktatni, ott alapvetően javultak a gyerekek tanulmányi eredményei. Mi nem szoktunk a képzőművészet csúcsairól, élsportról, válogatott zenei tehetségekről beszélni, hanem a mindenkiben valamilyen formában benne levő tehetséget akarjuk egy picit megvillantani – először is maguk előtt.

Tarnabodon 2004-ben indult a befogadó falu program, hét évvel később pedig átvették a falu oktatási intézményeit. Lehet már ekkora időtávlatban kézzelfogható eredményekről számot adni?

Tarnabodon a fogantatástól látjuk a gyerekeket, ha nem is a foglalkoztatásig, de a továbbtanulásig mindenképp. Működik a Biztos Kezdet Gyerekház, ezen belül a védőnői szolgálat, van tanodánk, általános iskolánk. Minden gyerek jár óvodába, amelyet kibővítettünk, s a diákok közel 100 százaléka továbbtanul az általános iskola után. Később azonban, a középiskolában a korai iskolaelhagyás aránya nagyon magas, csak néhány százalék végzi el. Ha sikerül is leérettségiznie valakinek, a közösség nem engedi, hogy továbbtanuljon, ezek a falvak ugyanis nagyon zárt közösséget alkotnak. A mentoroknak hihetetlenül fontos szerepük lenne, akiknek a szülőkkel is foglalkozniuk kellene, továbbá fontos, hogy az oktatás körüli intézmények hétvégén is nyitva legyenek. A tarnabodi elektronikai hulladékszétszerelő üzemünk nemrégiben új csarnokkal bővült, itt ma már munkaerőhiány van. Létrejött a zenekar, műfüves pályát alakítottunk ki az iskolaudvaron. Egy barátom úgy fogalmazott: „ez a település megy valahova”.

A mélyszegénységben élő gyermekeknél különösen gyakori probléma a sok iskolai kudarcélmény, a motivációs eszközök csekély száma, vagy éppen hiánya. Erre milyen megoldás lehet?

Ez iskolánként, de osztályonként is eltérő lehet. Hadd emeljem ki: amikor átveszünk egy iskolát, azt látjuk, hogy ott áll előttünk a tantestület, amely egy hete még a KLIK rendszerében tanított, és jó esetben van egy nyarunk, hogy áthangoljuk magunkat. Számos klisét magunkban is le kell bontani, sok beszélgetésre van szükség. A mostani elsősöket már egy kicsit másképp vezetjük fölfelé, de 8. osztályban is van változás, igaz, nem akkora. Az első osztály inkább hasonlít az óvodára, mint az iskolára, annyit ülnek a gyerekek a padban, amennyit jó kedvvel tudnak. De mivel ezeken a településeken az óvodák is nálunk vannak, nincs nagy ugrás a két intézmény között, jól tudunk kooperálni. Persze aki 30 éve tanít egy bizonyos fegyelmezési technikával, iszonyatosan nehéz rávenni, hogy ne a hátra tett kézzel való ülés legyen a minta, hanem el kell fogadnia, ha mondjuk valaki csendben, a szőnyegen fekve tudja a mesét hallgatni. Inkább az eszköztárat próbáljuk meg kinyitni, és az az igazán jó, ha a pedagógusok hisznek abban, amit csinálnak. A másik missziónk, hogy miként tudjuk eljuttatni ezeket a képeket abba az általam „jóléti erkély”-nek nevezett világba, ahol Ön és én is élünk, hogy ez ne botrányként jelenjen meg, ne a hiányt, hanem a lehetőséget mutassuk be, a változásra való képességünket. Az a cél, hogy olyan változásokat vigyünk végbe, ami nem követel, hanem inkább rácsodálkoztat, és ami szeretetet hív elő az emberek szívéből. 

A Máltai SE szakmai vezetője, Tóth Keve korábban arról mesélt nekem, mennyire meglepte, amikor egy magyar fiú bekéredzkedett a kizárólag roma játékosokból álló futsalcsapatba, mert látta, hogy mennyire jó munka folyik ott. 

A mi integrációs modellünk fordított integráció. Amikor Tiszabőn elkezdjük a szegregációt visszafordítani, akkor először a jobb képességű helyi cigánygyermekeket fogjuk visszahívni. Ma azt látjuk, hogy a tehetségesebb, jobb módú diák átjár a másik faluba, mert helyben rossz az iskola. Ha az iskola színvonalát kicsit magasabbra emeljük, akkor a jó tanulók ott maradnak, és húzni fogják a többieket. A monori U17-es futsalcsapat idén részt vett a lengyelországi vébén, ahova repülővel mentek és szállodában laktak. Gondoljunk csak bele: amikor hazajöttek, ezek a fiúk azt látták, hogy az életük már nem ugyanaz, mint előtte volt, mert felismerték, hogy erre ők képesek. Fontos, hogy nem mi könyörgünk be egy labdarúgót a Fradiba, hanem egy egyetemista jön ide, mert adott esetben túl messze van a másik klub, itt pedig azt látja, hogy fegyelmezett a csapat, jók az edzők. Régóta mondjuk, hogy a világ így lenne igazságosan elrendezve. A monori csapat sikerének kulcsa az ottaniak edzője, Maka István „Csoki” volt, aki kijelentette: kizárólag tanulással, a tanodán keresztül vezet az út a pályára. 

A ’végy egy jó tanárt’ sajnos sokszor nem működik a gyakorlatban. Legutóbb arról lehetett olvasni, hogy Tornanádaskán mesés fizetéssel csábították az óvodapedagógusokat a munkaerőhiányt enyhítendő – mindhiába. Milyen szemléletű pedagógusokra lenne Ön szerint szükség? Mennyire járható út a tanárok utaztatása? 

A Jelenlét programunk úgy működik, hogy először a Szeretetszolgálat egyik munkatársa leköltözik az adott helységbe, vagy mindennap leutazik. Azt vallom, hogy ezeken a településeken a legjobb tanárokra lenne szükség, mert ahova az élet kevesebbet adott, oda a társadalomnak vissza kellene valamit adni. De meg lehetne találni a környéken az ott végzett pedagógusokat is, hiszen vannak ilyenek, csak éppen nem ott dolgoznak. Ott, ahol a gyerekek nehezen tanulnak meg írni-olvasni, hihetetlenül jó körülményeket kellene biztosítani, vonzó munkahelyeket. Amíg ez nincs meg, addig hősöket kereshetünk, de belőlük valószínűleg nem találunk sokat.

Anyagi ösztönzőkre gondol?

Egyrészt igen. Nézzük meg a skandináv országokat: amikor a sarkkörön túli területekre pedagógusokat kerestek, magasabb bért ajánlottak, előbb másfélszeres szorzót, aztán ha nem sikerült betölteni az álláshelyeket, akkor három-négyszerest. De az egészségügyi ellátással és a közlekedéssel ugyanez a helyzet, ezeken a területeken mindenből a legrosszabb jutott. Összesen 300 településről beszélünk, amelyeknek nagyon komoly segítségre lenne szükségük, hogy elinduljanak felfelé. A statisztikák szerint ezekben a helységekben több gyerek születik, mint Szegeden, Miskolcon és Pécsen együttvéve. Nem mindegy, hogy a ma megszülető gyermekek milyen oktatást kapnak, mennyire válnak jó munkaerővé, eltartók vagy eltartottak lesznek-e a társadalomban, ez pedig már súlyosan gazdasági kérdés.