Zsémbes

A házsártos és a zsémbes is mind igaz a mai közbeszédben, ahogy hallom és olvasom, holott a vita mint olyan maga az élet, akkor is, ha a partnerek mind csak a magukban is bizonytalan vagy éppen bennük elvakult magukat győzködik. Hol a partner? Mi mást tehetnék, mint azt, hogy utánajárok.

alt


A drámaíró és a ledér

Találtam egy szót a felébredett Csehov mester szerelmi levelezését olvasgatva, egy éppen akkori, kívánatos, pihegő, ámbátor kissé zsémbes ifjú hölgyével beszélgetve, aki maga helyett pont Anton Pavlovicsról állította, azaz – mondjuk ki magunk közt – vetítette ki magáról, vagyis még inkább definiálta ezzel pont saját magát így: zsémbes. … 

Ne ítélj, hogy ne ítéltess, hm, de ehhez már a kapcsolat kezdetén felismerhetően zsémbes, házsártos, a másikat simfölő ifjú hölgy még túl fiatal volt. Akár még kacérkodásnak is lehetett volna venni, de lássátok.

No mert Csehovunk is benne volt a kis, pihegő, bögyös-mellyes hölgyet is felpiszkáló nyelvi-nyelvelős játékban, ismerjük el, és amelyre ez a bűbájos hölgyemény ki is mutatta a karaktere feketéjét, jaj, nem is azt, hanem a foga fehérjét, ha a hófehér fogacskák egyáltalán összefüggésbe hozhatóak a karakterfixáció és a vitatható, de mégis valahogyan működő életstratégia fogalmával és villongásával, amikor annak fontossága és jelentősége van. 

Mert egyébiránt hosszú évekig, vagy talán soha nem jelenik meg a zsémb, mert nincs szükség rá, mint a birkanyúzó késre, ha nem jön szembe egy birka sem. De jön!

Mi mindent el nem takar a szem, ha más a figyelem fókusza, most Csehovtól megtanultam.

Csak én zsémbelek?

Az, aki a zsémbest mint olyant velem hozza összefüggésbe, netán még simfölni is szeretne engem ezért, teljesen igaza van. Telitalálat. Lássuk csak, miért.

A Schimpf a mai németben is gúnyolódást, szidalmat, b…sztatást jelent, oppardon. Kár, hogy a középfelnémet eredetije már kihúnyt. Persze teljesen jogos a jelentéstani játszika, ide-oda és előjelváltás is mögötte: ez a ’tréfa, móka, játék’ értelemmel bírt anno dacumál, már annak, aki ezt elbírta, és nem simfölésnek tekintette. Na de most jön a lényeg.

Civakodjunk, mert lehet

A magyarban ez a jelző, szófajtanilag persze tiszta melléknév, bár ennek a jelentősége nulla, szóval ez a zsémbes leginkább a vénasszonyhoz, vénemberhez illik a szokásjog szerint. Mindenki tud, ha akar, önmagát és a célszemélyt betegítően és visszataszítóan káromolni, vele-magával civakodni, szitkozódni, zsörtölődni, perlekedni, haragoskodni, csúfolódni, még rá is pirítani a másikra, kor és hovatartozás nélkül, nem kell ehhez sok évet, sok csalódást megélni, már amit persze a másikon töltünk ki. 

Hogy biztosan értsétek, ha nem is tetszik elsőre, ez a mai nyelven így hangzik: a másikat lenyomni, rátelepülni, ellene verbális agressziót elkövetni, befolyásolni, tönkretenni, megsemmisíteni. 

Az érzésekbe gyömöszölt szavak gyógyítanak hitem szerint, és nem pedig betegítenek, ne hagyjátok. Azokat is gyógyítják, persze, akik most és éppen ezt olvassák zsémbelődve. A nyelvnek és a megszólaltatóiknak pont ez a felelőssége.

Csehov sem szabadult a fogacskáktól és pihegéstől, amelyek eltakarták előle mindezt. Ami még bennem maradt, szégyellem is, de kimondom: hazardírozni, majd a kockajátékon összeveszni, ejnye, magyarul hazardozni, vagyis még inkább háziasítva házsártosnak lenni bizony születni kell. 

No nem simfölök, zsémbelek tovább. A házsártos kocka már régóta el van vetve.