A gyerekirodalom nagykorúsítása

A Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) és a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület (MISZJE) közös szervezésében lezajlott, múlt heti kétnapos konferencia ezúttal a gyerekirodalom elméleti, esztétikai, olvasói, pedagógiai kihívásaira összpontosított.

Az első nap a többnyire szövegekre, a második nap az illusztrációra fókuszáló előadásai szakavatottságról, körültekintő és mély értelmezésről, átgondolt koncepciókról tanúskodó kutatásokról adtak számot, és így – akárcsak a korábbi, szintén a HUBBY szervezésében zajló konferenciák után – elmondhatjuk, hogy érdemes volt folytatni a diskurzust, mert a gyerekirodalom kutatása, amellett, hogy az elméleti differenciáltság még mindig keresi a fogalmi kereteit, továbbra is izgalmas kérdéseket feszegető és lényegében kimeríthetetlen irodalomtudományi ág.

A magyar gyerekirodalomról való diskurzus szférája, amelyről akár csak tíz éve még azt mondogattuk, hogy alig-alig létezik, mára friss és vérdús szakmai viták ütközőpontja lett nagyon sok ígéretes pályakezdő kutatóval és egyre több, tapasztalt egyetemi-főiskolai oktatóval.

A konferencia nem ünnepelte ennyire magát, mint amennyire a tudósításból esetleg kitűnik, hiszen ahogy a legtöbb előadó rámutatott, rengeteg teendő van még a vizuális ismeretek terjesztésében, a kortárs szövegek minél szélesebb körű elfogadtatásában, a pedagógusképzés forradalmasításában és még sorolhatnánk…

A Deák 17 Galériában tartott első nap középpontjában tehát gyerekirodalmi szövegek álltak, több előadás pedig kifejezetten a gyereklírával foglalkozott. L. Varga Péter a Szívlapát című kortárs ifjúsági versantológiáról tartott átfogó előadást, az antológia felépítésének elemezésétől egy-egy vers részletesebb interpretációjáig.

Jeney Zoltán egy itthon kevéssé ismert kötetnek, az újvidéki Tékiss Tamás Samu sejti című könyvének elemzését egy gyerekkori kedvenctől és annak újraolvasási élményétől kezdte. Cooper Nagy indiánkönyvét akkoriban „szerkesztői cenzúrával” adták ki, amelyet az impresszumban csak úgy jeleztek: „Az ifjúság számára átdolgozta…” A kegyetlenségek leírását, a szóhasználatot tompították az átdolgozással, azon oknál fogva, amiért Gárdonyi sem írt naturalisztikus jeleneteket az Egri csillagok amúgy véres csatáihoz (példaként a „kupán vágja”, „odasózott” kifejezéseket hozta az előadó), valószínűsíthetően azért, hogy az „elképzelt ideális ifjú olvasókat” nehogy valami pszichikai sérelem érje a kegyetlenségek olvastán. Jeney Zoltán, megkérdőjelezve a tompítás létjogosultságát örvendett azon, hogy a Samu sejti című kötetben nem találkozunk ilyen (ön)cenzurális finomításokkal; a történet egyes szám első személyű elbeszélője, a kissé autisztikusnak tűnő tízéves kisfiú illúziókat felépítő, majd le is romboló világa, valamint az olvasást meg-megszakító, kikacsintó-távolító végjegyzetek komolyan veszik az ifjú olvasót, akinek immáron végre nem gügyögve-lebutítva tárják elé a történéseket.

Baka L. Patrik, a révkomáromi Selye János Egyetem oktatója Aranyvérűek és árják címmel tartott átfogó összehasonlító elemzést a három legismertebb spekulatív fikciós univerzum, A Gyűrűk Ura-, a Star Wars- és a Harry Potter-világ és a nemzetiszocializmus stílusjegyeinek összevetésével. Az előadó szerint a legerősebben a HP-univerzum sötét oldalában fedezhetők fel a nácizmus tanai a származás mentén kiépített hierarchiában, az übermenschi elméletben, illetve a militarista környezet elemeiben (például a Halálfalók, Voldemort elitalakulata funkciójában és felépítésében Himmler SS-osztagához hasonlítható). További érdekes párhuzamokat figyelt meg a Harry Potterben felbukkanó kincsek mint hatalmi szimbólumok (a halál ereklyéi) illetve a nácik által előszeretettel emlegetett legendabeli világuralmat jelentő jelképek mint például a Longinus lándzsája között, ez utóbbihoz Hitler személyesen kötődött és hitt annak mágikus erejében.

Herédi Károly is antológiabemutatót tartott, ő több kortárs válogatást hozott, a már korábban tárgyalt Szívlapát című kötetet, a 2050 – Ifjúsági novellák a jövőről és a Jelen!, szintén kortárs ifjúsági novellákat közlő kötetet, valamint felhívta a figyelmet egy vajdasági antológiára, a Tigrislélek címűre. Sajnos nem mindre futotta igazán az időből. De előadásában – reflektálva a korábbi konferencián, illetve később a Mesebeszéd című kötetben megjelent Mészáros Márton-tanulmányra az ifjúsági irodalomról – továbbgondolja a kérdést: mi az ifjúsági irodalom, illetve mivel áll szemben? A kortárssal, a Young Adulttal, a „más olvasásmóddal”? A diskurzust folytatni érdemes, hiszen ezek, az ifjúsági irodalomról szóló definíciós párbeszédek is szükségesek ahhoz, hogy a gyerekirodalom elméleti tárgyalásának tudományos megalapozottsága legyen.

Lapis József A gyereklíra kihívásai kapcsán emlékeztetett: a klasszikus szembeállítás szerint a gyereklíra szándékoltan gyerekeknek írt versek, szemben a gyermekkori tanulmányokban szereplő versekkel. A gyerekköltészetet sokan úgy tekintik, mint egyfajta akulturációs szöveget, létra-lírát, amely az „igazi költészet előszobája”, de tudjuk, hogy például Weöres Sándor ezt a metaforát elutasította, a gyereklíra nem előszoba, maga a költészet, állította. Lapis József kognitív nyelvészeti példákat is hozó előadását Karen Coats jeles mondatával zárta: „a gyereklíra jelentése annak használatában rejlik.”

Kérchy Anna (Szegedi Tudományegyetem) a tündérmesék 21. századi jelenéről és az újraírásokról beszélt; Kappanyos András humorral átszőtt előadásában arról beszélt, hogy a tündérmesék hogyan segítettek-segítik a normák átadását és érési folyamatok megértését, mégsem támaszkodhat csupán rájuk az olvasó, mert tabukat konkrétan nem érintenek a szövegek. Lapis Lovas Anett teológia és gyerekirodalom kapcsolatának egyik ábrázolásaként Szokács Eszter József című meséjét, a bibliai történet átdolgozását elemezte, hiányolva a szövegben nagyon rejtőzködő Istent – de mint felismerte: lehet, hogy csak egyszer szerepel Isten neve a szövegben, de a metasztori szintjén létezik, mert ott van József körül a gondviselés.  

Nagy Gabriella Ágnes sziporkázó és képekkel gazdagon illusztrált előadásában a cipő mint mesei elem szimbolikáját vitte végig kultúrantropológiai, társadalomtörténeti aspektusból, bőven hozva példákat a kortárs képzőművészetből. József Attila Csoszogi, az öreg suszter meséjének mai pedagógiai értelmezési lehetőségeiről is beszélve végül sajnos nem sok idő jutott Gimesi Dóra meséjének (A tündér csizmája) részletesebb bemutatására.

Bujdosóné Papp Andrea, Gesztelyi Hermina, Kis Gábor, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Karának oktatói felmérést készítettek a hallgatók körében arról, milyen olvasási szokásaik vannak, milyen tabutémákat feldolgozó műveket ismernek a kortárs gyerekirodalomból. Sajnos megint csak épp a felmérés részletesebb elemzésére nem jutott idő, de rövid áttekintést azért kaphattunk az óvodásoknak szóló, problémás témákat tárgyaló, egyébként magyarul egyre bővebb címszámmal megjelenő műfajról.

Jakab Villő Hanga Bódis Kriszta Carlo Párizsban és Zágoni Balázs A Gömb című könyvének összehasonlításakor kiemelte: mindkét prózai szövegben megvan a referencialitás és a kellően kidolgozott társadalmi háttér, ugyanakkor Bódis Kriszta művében érzünk olyan, szereplők szájába adott mondatokat, amelyek nem hangoznak hitelesnek.

A nap vitái jobbára apróbb kiegészítésekkel szolgáltak, a délutánra tervezett kerekasztal viszont a csúszás miatt sajnos elmaradt.

A konferencia második napja az illusztráció jegyében telt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Nagy Auditóriumában. A rektori köszöntőt követően Domonyi Rita, a MOME oktatója mutatott be néhány kisfilmet, amelyek az intézmény Anim inkubációs projektjében készültek. A több éve folyó projekt keretében nemrégiben meghívták a korábbi, akkor még kezdő vagy végzős hallgatóikat, hogy újra együtt dolgozzanak, és Domonyi Rita szerint látványos volt a fejlődés. A cél az volt, hogy színvonalas vizuális és szellemi tartalmat juttassanak el a gyerekekhez. A célcsoport – óvodások és kisiskolások – ma sokszor korláttalanul, felügyelet nélkül néz internetes tartalmakat, ezekkel a színvonalas filmekkel szeretne a projekt alternatívát nyújtani. Az alapul szolgáló verseket a célkorosztály igényeit, szempontjait és kedvenc témáit figyelembe véve válogatta ki gondosan a producer, és az animációs művészek teljes szabadkezet kaptak. Az interneten is megtekinthető alkotások magukért beszélnek: ötletgazdag, humoros, asszociatív munkák születettek.

Sándor Csilla a közelmúlt (2015–2017) illusztrált magyarországi gyerekkönyveit vette górcső alá. A Magyar Gyermekirodalmi Intézetet vezető lapszerkesztőnek sokat köszönhet a gyermekirodalomszakma – közel húsz éve alapította az azóta némiképp profilt váltott, de ma is működő Csodaceruza magazint, amellyel többek között a progresszív vizuális alkotásokat, valamint a kortárs szövegek népszerűsítését célozza. Három éve kezdeményezték az 50 legjobb illusztrált gyerekkönyv éves kiválasztását, amelynek immár neves zsűrije van. Csilla végighaladt a különféle korok illusztrációhoz, illetve magához a könyvhöz mint míves termékhez fűződő zsűriszempontok változásain, s megemlített korabeli gyerekkönyves szemléket – számomra újdonság volt, hogy ilyen szemle már 1914-ben létrejött az Iparművészeti Társulat szervezésében. A mai magyar könyvpiacon a gyerek- és ifjúsági könyvek évek óta tapasztalható markáns, mintegy 30%-át kitevő piaci részesedése a könyvkiadókat nem feltétlenül a minőségi kivitelezésre csábítja – a csúcseladási statisztikákkal bíró kötetek a kommersz, illetve a nagy klasszikusok, több évtizede piacon levő könyvek kategóriájába esnek. Csilla említést tett Bolognáról, a legnagyobb nemzetközi gyerekkönyvvásárról, ahol az éves szemle során mindig meglepődhetünk, mi mindenre képes egy gyerekkönyv, hogy képes tágítani a műfajt, s milyen sokféleképpen lehet gyerekekhez szólni. Végezetül néhány szót ejtett Charles Dutartre munkásságáról (magyarul egy könyve jelent meg, A király, akinek nincsen semmije, a Vivandra kiadásában), valamint érzékenyítő (siketeknek, illetve látássérültekről szóló) ukrán köteteket mutatott be.

Varga Emőke Remix címmel a kortárs magyar gyerekkönyv-illusztráció jellegzetességeit taglalta újszerűen, filmnarrációs fogalmak bevezetésével. Az illusztráció, mint kijelentette, szövegreferens műfaj, s különféle műfajok kolonizáltjává válik, miközben önmaga is gyarmatosít. A remixeltség nyomai fedezhetők fel József Attila Altató című versének Gyöngyösi Adrienn-féle feldolgozásában, ahol a képi elem a fejünkben hangként manifesztálódik, és egy filmkompozíciós elem, a daruzás jelenik meg Grela Alexandra egyik, a Barna hajnal című papírszínház-meséhez készült illusztrációjában. Kárpáti Tibor storyboardja vagy Nemes Aurélia A cinege cipője című, Móra Ferenc-meséhez készült grafikai megoldásai a tér–idő szerkezet filmes eszközeit hozzák, ezért érdemes átgondolni, fejtegette az előadó, milyen lehetőségek vannak a medialitást újféle módon kezelő illusztrációban.

Révész Emese művészettörténész Szörnyek, rémek, creepy a kortárs gyermekkönyv-illusztrációban címmel tartott nagy ívű, számos művészettörténeti alkotásra kitekintő eszmefuttatást a hibrid lényekről Gustave Doré farkasától Slendermanig. A rútság, a rettegés esztétikai fogalmaival operáló előadás rengeteg apró művészettörténeti adalékot nyújtott, s azt is megtudhattuk például, hogy a kicsiknek szóló, Axel Scheffler által megrajzolt Graffaló behemótja eredetileg sokkal félelmetesebb volt, csak a kiadó kérésének engedve lett barátságosabb tekintetű és kevésbé szőrös bundájú. Volt szó hibrid lényekről, hétfejű, vagy akár domesztikált sárkányokról, Sajdik Ferenc, Dániel András vagy Hanga Réka kedves, szürreális, groteszk szörnyeiről, illetve a ma sárkányairól, a kortárs mesék és filmek félelmet kevésbé keltő, inkább cuki, plüss hatású szörnyecskéiről.

Szép Eszter a gyerekképregénnyel foglalkozott. Kevés az igazán jó gyerekképregény, a piac inkább a nosztalgiára épít, a Kockás újrakiadása viszont nem feltétlenül jön be egy mai gyereknek. Vannak komoly képregények, de az USA-ban például már inkább a könyvtestbe bújt képregény, a graphic novel viszi a prímet. Jó képregényes példák az Anne Frank vagy a Kittenberger-sorozat, illetve a March, a fekete polgárjogi mozgalomról szóló képregény; ezek gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szórakozást nyújtanak, ugyanakkor kérdés, milyen széleskörű az ismertségük.

Margittai Zsuzsa jellegzetes és kevésbé ismert példákat hozott a Piroska és a farkas új képi interpretációira. A korábbi előadásban megemlített Doré-illusztráció visszaköszönt: a múlt századelő egyik Zsolnay-díszítésében használták fel a híres Piroska-képet. Az előadó kortárs példák sokaságával bizonyítja: a Piroska és a farkas megunhatatlan történet, és még mindig nyitott az újabb és újabb átírások és illusztrációs interpretációk felé

Paulovkin Boglárka nem kevésbé érdekes előadása azt vizsgálta, hogyan jelenik meg a gyermeki személyiség, a gyermeki látásmód és a gyerekkor az egyes korok, illetve korunk gyermekkönyvillusztrációiban. A téma ötletét Beatrice Allemagna könyve adta (Che cos'è un bambino?), amelyben az olasz illusztrátor a gyerekség mibenlétét keresi szellemes és gondolatgazdag illusztrációkkal és rövid szövegekkel. Az előadás a középkori nem-gyerekség (miszerint nem volt kifejezetten olyan, hogy „gyerektéma”), és a későbbi moralizáló képeskönyvek (például a gyerek rosszalkodására válaszul elrettentő tetteket kilátásba helyező, nevelő célzatú Heinrich Hoffmann-könyv, a Der Struwwelpeter, magyarul Kócos Peti és más mesék címmel jelent meg) jelezte irány Paulovkin Boglárka szerint Maurice Sendak illusztrációs megoldásával változik meg: ő a gyereket nem rossznak vagy nem ideális jó gyereknek ábrázolja hanem olyannak, amilyen: „kicsit horpadt fejű bevándorló gyerek”. Mitől lesz hiteles egy gyerekábrázolás? Például attól, ha valós elemeket visz be: ha a figura nyers, kontrollálatlan módon fejezi ki az érzelmeit – az illusztráció pedig képes arra, hogy ezt a kontrollálatlanságot megmutassa. Érdekes kérdés az is, hogy miért van, hogy ha egy felnőtt visszatekint a gyerekkorára, akkor magányos. Az előadó szerint az lehet ennek a magyarázata, hogy a kitüntetett pillanatok elmélyült csendjét kell megteremtenünk, amikor azok a gondolatok keletkezhettek, azok pedig magányban keletkeznek. Hiteles gyerekábrázolásnak tartja például Rofusz Kinga frissen megjelent Otthon című silent bookját, azaz csendes könyvét vagy Dezső Andrea Mamuska című szerzői művét. A norvég Stian Hole Garman-sorozata is jó példa arra, hogyan képzelhető el a világ gyerekszemmel. Szegedi Katalin Lenkája kiemeli a gyermekhőst, ezáltal távolságot teremt a külvilág és ő maga között. Kun Fruzsina Sárkány a lépcsőházban című, 2008-as könyvében a gyerekvilág a tér kicsavarásával, nézőpont váltakoztatásával, a színekkel éri el a kívánt hatást, megerősítve a gyermeki gondolkodás kifejeződését egy-egy „infantilis” elem, szín, forma spontánnak ható elhelyezésével.

A konferencia záróbeszélgetésének témája – a találkozó főszervezője, Szekeres Niki moderálásával – az volt, hogyan lehet az iskolába és iskolán kívüli foglalkozásokra beemelni a kortárs gyerekirodalmat, illetve a színházi és komolyzene beavató programokat. Az egyes projektek képviselői az előnyöket és az előforduló szervezési nehézségeket taglalták. Varga Betti középiskolai tanár, emellett a Fiatal Írók Szövetségének munkatársa; az Írókölcsönző program révén kortárs írókat visznek középiskolába rendhagyó irodalomóra keretében; Tarr Ferenc részben mint a Bonbon Matiné komolyzenei program ügyvezetője, részben mint a HUBBY egyik projektjének, az Írókat az iskolába! program szervezője; Lipták Ildikó drámapedagógus, író, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ alapító tagja vett részt a beszélgetésen. Érdemes programjaikról bővebben tájékozódni, mert számos lehetőség áll az iskolák rendelkezésére a gyerekek ismereteinek bővítéséhez, az olvasás megszerettetéséhez és egy nyitottabb szemléletmód és elfogadó attitűd kialakításához.

 

Borítófotó: Jeney Zoltán