Imádom a Reggelt

Kapcsolódó feladat

Halász Bálint meséje

Este csak egy pillanatra ment ki a kamrába enni. Egész nap gürizett,* és nem jutott ideje evésre. 

Egyszerűen elfelejtette. Inni is elfelejtett. Az volt a csoda, hogy hazáig bírta. Otthon olyan erővel mart bele az éhség, hogy mozdulni is alig tudott. Minden idegszála megfeszült, olyan volt, mint egy túlhúzott hegedű, és félő volt, hogy bármelyik pillanatban elpattan. A feleségét, Reggelt, csak későbbre várta, addig rámaradtak a kicsik. Az egyik kint akart fogócskázni, a másik kirakózni szeretett volna, a harmadik meg azt kérte, hogy olvasson neki. Ő csak nyugalmat szeretett volna és harapni valamit, meg pár csepp vizet. De hiába csitította, hol az egyiket,  nyugtatta a másikat, futott a harmadik után, a következő pillanatban már szanaszét voltak és ütötték, verték egymást. Már nem is értette és nem is érdekelte, hogy miért. Érezte, hogy önti el a düh percről percre. A tüskék, amik alapvetően azért voltak, hogy meg tudja magát védeni azoktól, akik bántani akarják, most fenyegetően meredeztek saját ivadékai felé. Hangját is felemelte. Talán kiabált is. De ez legalább hatott. Látszott rajtuk, hogy megszeppentek, összehúzták magukat és úgy bólogattak némán. Azt mondta, most kimegy a kamrába, eszik pár falatot, és mire visszajön, legyen rend, béke és nyugalom, különben nem lesz se fogócska, se kirakó, se könyv. Nem sírtak, csak meredtek rá. Jó, ez jó, gondolta, még maradt valami a tekintélyéből. Mégiscsak ő az úr a háznál. Nem fogja neki három kiskorú megmondani, hogy mit csináljon, hogyan és mikor. Ennie kell. Ennyi jár neki. A kamrában megtalálta a tegnapi vacsora maradékát. Jobban örült volna valami friss ételnek, de ez is jobb volt, mint a semmi.

Amikor visszatért jóllakva, sokkal kisimultabb volt. Tudta, hogy most már azt a pár órát gond nélkül kihúzza: játék, fürdés, mesélés, lefekvés; és már látta, hogy amikor megjön Reggel, milyen büszke lesz rá. De most mind eltűntek, Hajnal, Pirkadat és Pitymallat, egyikük sem volt meg. Még nem esett pánikba, még nem. Itt kell lenniük valahol. Szólongatta egyiket, másikat, harmadikat. Semmi válasz. A torkában érezte a szívét, alig kapott levegőt, szédült. Tudta, hogy meg kell nyugodnia, de nem ment. Kiáltotta a nevüket ismét, könyörgött, hogy bújjanak elő, mert nem vicces. Azt is mondta, hogy már nem is haragszik és nem is volt mérges az előbb se. Azt is felajánlotta, hogy ha előjönnek, ehetnek epret, mert a kamrában talált egy nagy dobozzal. Az volt a kedvencük. Máskor, ha meghallották a gyümölcs nevét, mindent eldobva rohamozták meg a konyhát. Porcukorral és tejföllel szerették leginkább. Minden alkalommal úgy kellett levakarni az orrukról és a kis pofácskájukról a fehér mázt, egészen a fürdésig egy merő ragacsban úsztak, és valamikor még utána is, attól függően, milyen alaposan tisztálkodtak. 

Nem kellett volna üvöltöznie velük. Valószínűleg ők is olyan fáradtak voltak már, mint ő. Igaz, hogy nem dolgoztak, de akkor is, annyi új inger éri őket, annyi mindent kell megérteniük, megtanulniuk. Hosszú napjuk volt nekik is, és mégis olyan lelkesen várták őt.
Szinte ujjongtak. Ő meg nem figyelt rájuk! Bűntudata támadt, de aztán elhessegette: végül is senki nem várhatja el, hogy üres gyomorral vigyázzon bárkire is. De most ez nem számít, ami fontos, hogy meg kell találnia őket. Már átnézte az összes hálószobát, az övékét és a kicsiékét is, átkutatta a nappalit, a fürdőt, és a konyhában is alaposan szétnézett, de sehol sem voltak. Kinyitotta a beépített szekrényt, ami a megszokott rejtekhelyük volt, de csak ruhákat talált ott is. A pincében sem járt szerencsével. Visszament a kamrába, benézett minden egyes kis ládába, üvegbe, sarokba. Nem voltak ott. Most már valóban félt, vacogott és tanácstalanul forgatta a fejét.

Ekkor valami neszt hallott a bejárat felől. Odasietett. Csak a szél csapkodta az ajtót. Kikukucskált. Sötét volt, jócskán benne járhattak az éjszakában. A Hold vékony karéja nevetett rá a csillagtalan égről. Szerette a Holdat, de most képtelen volt visszanevetni rá, inkább kérte, hogy segítsen. De az továbbra is csak egykedvűen mosolygott. Mit láthat, mire gondolhat most ott fenn? Bárcsak tudná! Bezárta az ajtót és ekkor eszmélt rá, hogy végig nyitva volt. Bármikor kimehettek rajta, egyszer már megtörtént, és bár akkor nagyon leszidták őket, ki tudja, hogy nem ez történt-e most is. Kétségbeesett! Nem az éjszakától félt, mert azt ismerte, túl jól is! De féltette a kicsiket, ők olyan védtelenek és ártatlanok! Kifutott a kertbe és üvöltötte a nevüket, ahogy csak a torkából kifért. Nem érdekelték a szomszédok se! Senki nem válaszolt, csak a bokrok suhogtak, a fák levelei sziszegtek, a kerítés árnya élesen hasított bele az éjszakába. Nem tudta, mitévő legyen, kimenjen és vesse bele magát az erdőbe? De mi van, ha mégis itt vannak valahol a házban, és ő magára hagyja őket? Tanácstalan volt és összetört, érezte, kiszökik belőle az erő. Körbenézett: a rengetegen túl a teljes sötétség helyét lassan átvette a világosság. Gyengén és bátortalanul, de egyértelműen derengett a messzi horizonton. A kertkapu megnyikordult.

Reggel állt ott, és szebb volt, mint valaha. Estének fogalma se volt, hogy mit mondjon neki. Elvesztette a legnagyobb kincseit, amit rábízott. Reggel nem volt mérges, arca derűs volt és szeretetet sugárzott. Odahívta magához. Este bátortalanul odakullogott, minden lépés ólomsúlyúnak tűnt, latolgatta, hogy mit is mondjon. Egy, kettő, három. Ott állt előtte, egy pillanatig csak nézte, aztán nagyot sóhajtott, hogy belefogjon, de Reggel csendre intette és oldalra nézett. Este követte a tekintetét, és meglátta végre őket egy bokor aljában összebújva és békésen szuszogva. Felnyalábolta őket gyorsan, Reggel pedig átkarolta őt, így vitték be együtt a tekergőket. Bent berakták őket az ágyukba lágyan, vigyázva, hogy fel ne ébredjenek. Mielőtt kimentek volna, megpuszilták mind a hármat: Hajnalt, Pirkadatot és Pitymallatot. Beköszöntött egy új nap.

*gürizett: dolgozott, robotolt


sünik

Illusztráció: Varga Vera Villő
 

A mese eredetileg a Mikkamakka 2017/8. számában jelent meg (Kincsem, aranyam).