Jeney Zoltán: Rév Fülöp (részlet)

Melléklet A kortárs gyermekirodalom megjelenése az alsó tagozatos oktató-nevelő munkában című, 30 órás, akkreditált pedagógus-továbbképzésen készült segédanyaghoz. 

A szövegrészlethez kapcsolódó óravázlat

Fülöp ábrándozva lépegetett a lovag mellett, és felsejlett előtte egy hősi nagy viadal, ahol ő talpig páncélban, erőtől duzzadozó karját magasba emelve, kivont karddal ront a félelmetes sárkányra, mellette futnak számos lovai, s a városokat sanyargató rettenetes szörnyeteg meglátván őt behúzza fülét, farkát (ha egyáltalán van neki), és nyüszítve kereket old, még mielőtt nagyobb kárt tehetne benne fegyverének csillogó vasa. Azután az egész birodalom hálálkodva elébe járul, sőt maga a hatalmas Cso­bánc király is tiszteletét teszi, s barátilag meghívja őt az ünnepi lakomára, ahol a roskadozó asztalokon púpozott tálakban áll a tördemic.
            Álmodozását Ádánd lovának furcsa prüszkölése zavarta meg. A paripa megállt, és fülét hegyezte. Ádánd és Fülöp csakhamar meg is látta, miért torpant meg a derék hátas: az úton velük szembe egy robusztus lovag közeledett talpig vörös páncélban, fegyverhordozója vállán négy hatalmas fellobogózott lándzsa, övében ember nagyságú pallos. Mikor közelebb ért hozzájuk, rájuk förmedt:
– Félre az útból, hörcsögök!
Ádánd halkan odabökte Fülöpnek:
– Ez nem túl kedves megszólítás, azt hiszem – majd fennhangon vissza­kiáltott – Elég széles az út mindnyájunknak, derék lovag, elférünk egymás mellett, ha te is úgy akarod.
– Mit képzelsz, te lápi béka, csak nem gondolod, hogy egy út porát taposom veletek! Kotródjatok, vagy nagyon megbánjátok!
A Vörös lovag lecsapott sisakrostélya alól furcsán tompán szólt recsegő hangja. Fülöp akaratlanul is Ádánd lova mögé húzódott, és enyhén remegni kezdett.
– Azon gondolkodom – mondta Ádánd olyan hanglejtéssel, mint aki tényleg erősen töpreng valamin –, hogy vajon lovag vagy-e valóban, avagy csak lovagnak adod ki magad, hogy mindenki tiszteljen, holott meg sem érdemled.
– Mindjárt megtudod, milyen lovag vagyok, ha még egy szót mukkansz, te karalábékukac! – dühöngött kongó sisakjában amaz.
– Csak mert a kérdés nem is olyan egyszerű, ha meg­gon­dol­juk – folytatta Ádánd kizök­kent­he­tet­le­nül. – Ugyanis a lovagi szabályok szerint neked, nemes utazó, ha igazi lovag vagy, csakis az erősebbel lenne szabad kikez­de­ni, hiszen a gyengébbeket sanyargatni méltatlan cselekedet, sőt inkább gyámolítani lenne őket ildomos. Na mármost, ha jól megnézünk engem és téged, egy percig nem kétséges, hogy az erősebb te vagy, vastag a lábad, terebélyes a mellkasod, és a fejed is óriási. Látszik, hogy hatalmas az erőd, hacsak e büszke páncél nem vattával van kitömve, ami ugyebár nem kizárt. Sőt ha jobban belegondolok, azt kell hinnem, hogy nagyon is cingár lehetsz a vérted alatt, ha még én is méltó ellenfélnek tűnök a szemedben, hiszen egy borzasztó erejű dalia, ha igazi lovag, sosem venné a fejébe nála gyöngébbek nyomorgatását. Csakis azzal bizonyíthatnád roppant erődet, ha te állnál félre az útból, és minket, a két csenevész vándort kegyes nagy jóságodban továbbhaladni engednél.       
            A Vörös lovag nem felelt, és egy percig néma csend ült a tájra. Még az addig vígan csivitelő alkonyi madarak is feszülten figyelték, mi lesz a válasz. A rőt óriás azonban nem szólt semmit, csak előreszegezte lándzsáját, egy fülrepesztőt bömbölt, majd sarkantyúját lova véknyába vágta.
– Kár – mondta szomorúan Ádánd –, tíz esetből kilencszer bejön.
            A szilaj ellenség veszedelmesen dübörgött feléjük, lándzsáját egyenesen Ádánd szíve felé irányította. Lova tajtékzott, és patkója szikrákat hányt, mikor az út nagyobb kavicsainak ütközött. Mintha valami nagy, sötét fergeteg támadt volna rájuk egyenesen a pokol fenekéről. Fülöp nem bírta idegekkel, és amikor a gonosz lovag már csak egy kőhajításnyira volt tőlük, kiugrott Ádánd lovának fedezékéből, majd hanyatt-homlok az útszéli bokrok közé vetette magát. A Vörös lovag harci ménje nem volt hozzászokva, hogy ellenfele kettéválik, és meglepetten követte tekintetével a menekülő Fülöpöt. Ekképpen kizökkenve ritmusából lábai összegabalyodtak, a derék ló orra bukott, és a vágta hatalmas zuhanásban végződött. A Vörös lovag akkorát nyekkent, hogy emberfia olyat még nem hallott, s az előbb még büszke vitéz, ájultan hevert az úton, körülötte pedig óriási porfelhő kavargott. Mikor a por leülepedett, Fülöp kidugta az orrát a bokorból, s megpillantotta Ádándot, aki egykedvűen nézegette az alélt kolosszust.
– Jó csel volt, Fülöp – mondta dicsérőleg –, nekem is eszembe juthatott volna. De hát neked jutott az eszedbe, s ebből is látszik, hogy jó szemem van az emberekhez, rögtön meglátom, kit kell felfogadnom. Persze magam is elbántam volna vele, de azt hiszem, így volt a legegyszerűbb. A páncélja természetesen téged illet, hiszen te győzted le.
Fülöp kikászálódott a bokorból, és nagyon buta képet vágott. Sehogyan sem értette, hogyan is tekinthető ő győztesnek, amikor ilyen csúnyán elszaladt. Bambán ácsorgott az út szélén, míg Ádánd a Vörös lovag fegyverhordozójához kocogott, és a következőket mondta neki:
– Tudasd gazdáddal, bárki légyen is, hogy Ádánd lovag fegyverhordozója, Fülöp fényes diadalt aratott felette, és foglyul ejtette. Fogolyként természetesen nem akarja megtartani, hanem megparancsolja, hogy járuljon a hatalmas Cso­bánc király trónusa elé, és mondja meg neki, hogy Ádánd lovag fegyverhordozója, Fülöp hódolata jeleként küldi őt, s tegyen vele, amit jónak lát.
A fegyverhordozó egykedvűen megvonta vállát, mint akinek egyre megy, hogy gazdája győzött-e vagy vesztett, majd Ádánd visszakocogott Fülöphöz, és halkan így szólt hozzá:
– Na, vedd a páncélt, aztán menjünk, mielőtt még magához tér! Siess!
            Fülöp rápillantott a böhöm nagy testre, az irdatlan pán­cél­ra, és gyorsan nyilvánvalóvá vált számára, hogy zsákmányából nem sok öröme származhat. Óvatosan lehúzta az alélt lovag sisakját. Amaz nem ébredt fel, immár békésen hortyogott. Hatalmas, borostás pofája volt, kusza fekete bajsza, s a szemöldöke majdnem olyan tömött, mint a bajusza. Fülöp felpróbálta a sisakot, ami rögtön a válláig zuhant, kicsit be is szorultak alá karjai. Ré­mül­ten szaladgált körbe-körbe, és halkan kiáltozott segítségért (nem akart nagy zajt csapni, nehogy az óriás felébredjen). Végül Ádánd szabadította ki.
– Hát, nőnöd kell még egy kicsit – mondta vigyorogva. Fülöp utálkozva nézett a dézsa méretű sisakra.
– Inkább menjünk tovább most rögtön – javasolta komoran.

 

Forrás: Jeney Zoltán: Rév Fülöp. Budapest, Kolibri Kiadó, 2013