Kövér Lajos és Sovány Laci - Melléklet a kortárs irodalmat feldolgozó segédanyaghoz

Melléklet  A kortárs gyermekirodalom megjelenése az alsó tagozatos oktató-nevelő munkában című, 30 órás, akkreditált pedagógus-továbbképzésen készült segédanyaghoz. 

Forrás: Lackfi János: Kövér Lajos és Sovány Laci. In: Uő.: Kövér Lajos színre lép. General Press, 2007, Móra Kiadó, 2015. Illusztráció: Molnár Jacqueline

 

Kapcsolódó linkek: 

Óravázlat (Korózs K.)

http://tantrend.hu/mikkamakka/kover-lajos-es-sovany-laci-oravazlat-k-k

Lackfi János: Kövér Lajos és Sovány Laci

Volt egyszer egy kövér ember. Úgy is hívták: Kövér Lajos. Roppant étvágyú ember volt ez a Lajos. Ha elment a közértbe, mindig öt kiló kenyeret vett, és abból két veknit el is rágcsált hazafelé. És ha elment a közértbe, mindig öt rúd párizsit vett, és abból kettőt el is majszolt hazafelé. És ha elment a közértbe, mindig öt liter tejet vett, és abból kettőt el is kortyolt hazafelé.
Ez a Kövér Lajos olyan kövér ember volt, hogy akkora karosszék kellett neki, mint egy hajó. És olyan kövér, hogy akkora ágyban fért csak el, mint egy repülő. És olyan kövér, hogy nem ehetett kisebb asztalról, mint egy ház. Mert ha annál kisebb és gyengébb asztalról evett, hát elég volt rákönyökölnie, és reccs!, az asztallábak elroppantak, mint a hurkapálcikák. És ha annál kisebb székre ült, reccs!, nem maradt más az egészből, mint egy kis gyaluforgács. És ha annál kisebb ágyba feküdt, reccs!, nem maradt más belőle, mint egy kupac fűrészpor.
Az utcát, ahol lakott, róla nevezték el. Mégpedig azért, mert szinte az egész utcában nem élt senki más, csak ő, Kövér Lajos. Pontosabban ő volt majdnem mindenütt. A következőképpen történt: ennek az utcának előbb nem volt neve. Egy idő után kiküldtek két utca-elnevezőt, két hórihorgas, nyiszlett embert, és azok bejárták az egész utcát, hogy valami éppen ráillő nevet találjanak neki. Mentek-mentek az utcán, és időnként körülnéztek. Körülnéznek először: ez bizony Kövér Lajos. Körülnéznek másodszor: no, ez még mindig Kövér Lajos. Harmadszor is körülnéznek: hát megint csak Kövér Lajost találják. Mert hiszen, mint már mondtam, Kövér Lajos élt az utcában majdnem mindenütt. És mivel, ahogy azt már mondtam is, nyiszlett és hórihorgas emberek voltak ezek az elnevezők, csak néztek nagyokat, míg végül elnevezték az egész utcát Kövér Lajos utcának. Így aztán a kövér ember kedvére járkálhatott a saját utcájában.
Azaz csak járkálhatott volna. Mert ekkoriban, vagyis az utca elnevezése után nem sokkal, amikor már a vadonatúj táblákat is kirakták, Kövér Lajos pedig szívesen elnézegette volna azokat közértbe menet, meg közértből jövet, szóval ekkor történt, hogy Lajos a sok tejtől, kenyértől, párizsitól egészen feldagadt, és egyik reggel észrevette, hogy már lépni se tud. Az egyik lábát még csak előre tudta tenni, de a másikkal már nem volt képes az egyiket megelőzni. Vagyis az egyik lába útjában volt a másiknak. Elállta a másik útját. Így aztán se egyiknek, se másiknak nem volt útja. Még akkor se tudta volna megelőzni a bal láb a jobbat, a jobb meg a balt, ha Lajos olyan széles terpeszbe áll, hogy a feneke a földet éri. Nem beszélve arról, hogy ilyen széles terpeszbe le se tudott volna menni, s ha mégis sikerül neki, hát nem tudott volna föltápászkodni. Csosszant hát kettőt-hármat, de messzire nem jutott. És az erőlködésről akkora erek dagadtak ki a nyakán, mint két kígyóuborka, a szíve meg úgy dübörgött, mint egy egész dobfelszerelés.
Lerogyott hát a székébe, és nem ment sehová. Vagy lefogy, gondolta, vagy itthon marad. Vagy úgy fogy le, hogy közben itthon marad. És úgy marad itthon, hogy közben ügyel a lefogyásra is. De aztán hiányozni kezdett neki az öt kilócska kenyér, az öt rudacska párizsi, meg az öt dobozka tej. És még szerencse, hogy volt egy szomszédja, Sovány Laci. Aki meghallotta a szólongatást, és szíves-örömest elhozta neki a tejet-kenyeret-párizsit. Ez a Laci ugyanis olyan sovány volt, hogy semmi gondot nem okozott neki a járás. De még a futás, az ugrálás, a bukfencezés és a fejenállás sem. Csak éppen ezeket kicsit ritkábban csinálta. Mindamellett nyiszlett volt ez a Laci, egészen kapóra jött neki a testmozgás. Mert bizony ugyancsak megizzadt, míg Lajos tizenöt kilócska enni-innivalójával mindennap háromszor megjárta az utat. Reggeli-ebéd-vacsora. Lajosnak tehát megvolt mindene, nyugodtan ülhetett a hajónagy székében, könyökölhetett vagy falatozhatott a háznagy asztalon. A repülőnagy ágyba már viszont Sovány Laci segítette be, hiszen a mozgással bajok voltak.
Mikor először nem ment az ágybabújás, Lajos nagyon megijedt. Egy székben mégsem lehet aludni. Másodszor akkor ijedt meg, amikor Laci felajánlotta, hogy segít. Jaj, mondta Kövér Lajos, még a végén megszakadsz. És akkor ki hoz nekem kenyeret, párizsit és tejet? Tényleg: hogy is tudna egy ilyen sovány ember egy olyan kövérnek segíteni? Bizony úgy, hogy Laci a sok cipekedéstől egészen megizmosodott. Meg is mutatta Lajosnak a csupasz karját: csak úgy ugrándozott rajta a kisbéka-izom. Kövér Lajos elismerőleg hümmögve tapogatta meg azt a kisbékát: bizony olyan kemény volt az, mint a pannonhalmi templom oszlopa alját támasztó kőbéka. Két ilyen kőbékára aztán már igazán rá merte bízni magát Lajos. Így aztán Lajos cseppet sem fogyott, Laci viszont egyre erősödött, hiszen egyre többet emelgette, pakolgatta, tologatta, döntögette Lajost, akárha valami hatalmas vaslemez páncélszekrény, népszerű nevén mackó lenne.
Reggel fürgén megérkezett a bevásárlással, a kenyereket a kenyeresszekrénybe, a tejeket meg a párizsikat a hűtőbe tette, s ha Lajos már felébredt, gyorsan átbillentette a hintaszékbe, mely aztán vagy öt percig békésen ringatózott a nagy súly alatt. Laci napról napra ügyesebben emelte, taszajtotta, döccentette Lajost, mintha csak Lajos napról napra könnyebbedne, pedig erről szó sem volt. Mire Laci bevetette az ágyat, Lajos hintaszéke éppen utolsót billent, akár egy partra ért hajó. Laci fürgén hátradöntötte Lajost és kigombolta a pizsamafelsőjét. Kövér Lajos ugyanis egy ideje már levetkőzni is képtelen volt. Úgyhogy Laci előredöntötte és lehámozta róla a pizsamát. Aztán úgy, előredöntve ráadta az ingét, és hátradöntve begombolta rajta. Kövér Lajos ugyanis egy ideje már képtelen volt felvenni az ingét. Ha pedig az ing nem akart begombolódni, mert Lajos tegnap óta annyit hízott, hát Laci ollót vett, és sorra levagdosta a gombokat, majd tűvel-cérnával felvarrta kicsit odébb, ahol már kényelmesen be lehetett gombolni őket. Mindaddig csinálhatta ezt, amíg volt hová felvarrni a gombokat. Ha pedig már nem volt, valahogy mindig szerzett egy számmal nagyobb inget. Aztán szépen zoknit cserélt, és mamuszt húzott Lajos lábára. Kövér Lajos ugyanis egy ideje már képtelen volt felvenni a mamuszát. Mindeközben Laci olyan kedvesen tartotta a hatalmas csülköket, mintha egy-egy kölyökfókát fogna az ölében.
Minthogy Kövér Lajos egy ideje már nemigen mozdult, hacsak az állkapcsa nem, amikor rágott, a szobája szépen elkoszosodott. Mivel pedig, mint láttuk, lakása egész utcányi, több tornateremnyi volt, hát elég tetemes kosz tudott összegyűlni benne. A porcicák szépen megerősödtek, bandákba gyűltek, mint a kóbor macskák, s inkább már porpárducoknak, portigriseknek vagy éppen pororoszlánoknak nézte volna őket az ember. Kövér Lajos nagydarab volt ugyan, de szerette a tisztaságot. Ezért aztán valahányszor meglátott egy ilyen óriási porkandúrt, bánatosan elsóhajotta magát, és igaz, ami igaz, a sóhajtástól a porcica fellibbent és sebesen odébb iszkolt, de aztán meg is telepedett egy másik sarokban, ahol nem volt annyira szem előtt. Helyére meg újabb és újabb porcicák telepedtek, és addig hengergőztek Kövér Lajos sóhajtásaiban, míg meg nem szedték magukat, és szép kövérre nem híztak.
Vékony ember létére Sovány Laci is szerette a tisztaságot, és egy ideig összeráncolt szemöldökkel nézte az egyre terebélyesedő porállatkertet, de hát az ember nem kezd csak úgy söprögetni a más háza táján, mert az tapintatlanság lenne. Egy idő múltán aztán szelíden mégis engedélyt kért és kapott, úgyhogy dudorászva szépen körbesöpörte Lajos hintaszékét, s még az ágya alól is kihúzta a piszkot. Szerencse, hogy a porcicák nem adnak ki hangot, különben olyan éktelen nyivákolás, vinnyogás, nyervogás tört volna ki, hogy okvetlenül mindketten belesüketülnek. Laci utána felállította Lajost, arrébb tolta a hintaszéket, és az alatt is elsöpört. Közben persze fél kezével tartotta a barátját, ügyelve rá, nehogy elessen. Mert ha nem mondtam is, barátok voltak már, hiszen az ember még maga sem szívesen öltözik fel, magánál se szívesen takarít ki, ha pedig ezt másnak és másnál csinálja, aki egy árva fillért nem fizet neki ezért, az az illető alighanem a barátja annak a másik illetőnek.

Lackfi János: Kövér Lajos és Sovány Laci. (in: Uő.: Kövér Lajos színre lép. General Press, 2007, Móra Kiadó, 2015)

Kritika:

http://www.papiruszportal.hu/site/index.php?f=1&p=1&n=1671&e=22

Kövér Lajos színre lép c. könyv borítója